Hitet vallok

Mint tudjuk, a régi déliek különleges jelentőséget tulajdonítottak az olivafa bogyójának. Olyan életkörülményeket teremtett számukra, amely megengedte, hogy kevésbé gyakorlatias dolgokkal foglalkozzanak. Szerintük azonban ez elengedhetetelen volt ahhoz, hogy a gyakorlatias dolgokat is jobban végezzék. Engem azok érdekelnek, akik akarva-akaratlanul máig osztják ezt a nézetet.

2010. november 21., vasárnap

Döbbenet, döbbenet, hát má' megint csak a döbbenet


Egy akkora közéleti córeszből, mint amit a híres Budapesti Román Nagykövetség vs. Budapesti Nemzeti Színház huzavona robbantott ki, mi sem maradhatunk ki.

Szóval, először is, tisztázzuk, hogy egyetértek azokkal, akik azt mondják ez egy tíz évvel ezelőtti probléma és egy tíz évvel ezelőtti konfliktus. Mert valóban az. Arról viszont, hogy hogyan lehet ezt megoldani, másféle véleményem van.
Viszont magam is értetlenül állok azok előtt, akik értetlenségüket fejezik ki, hogy mindez hogyan történhetett meg.

Tudjuk ugye, hogy nem szép dolog a mai európai egységben egymás nemzeti ünnepein megsértődni, és ha tehetjük, mindig élen kell járni az országok közötti kommunikációban. Azt is tudjuk viszont, hogy bizonyos nemzeti ünnepek olyan évfordulókat jelentenek, amelyek közösségek másként, sőt különbözően élnek meg és ezért minden körülmények között van némi politikai élük. Ezért kell és ezért szükséges elejét venni a hasonló konfliktusoknak, többet között a reakciók és ellenreakciók megválogatásával.
Vegyük a jelenlegi példát. December elseje Románia legfontosabb nemzeti ünnepe, állami szabadnap, amikor csak a politika és a diplomácia dolgozik. Ettől függetlenül nem egy békeszerződés, nem egy senki által emlékezetében nem őrzött középkori esemény évfordulója, hanem egy bizonyos országrész (Erdély, Partium) 92 éve meghirdetett a királyi Romániához való csatlakozásának igényét kimondó népgyűlés napja. Nem beszél sem Moldváról, sem egyéb olyan területekről, amelyek az első világháború utáni határviták részét képezték, hanem éppen a szóban forgó, a mai magyar határtól a Kárpátokig terjedő területnek a magyar impériumtól való elszakadási vágyáról, illetve annak Gyulafehérváron megesett kimondásáról. Egyenlőre szimbolikus tett volt anno, tehát még nem egyértelműen jogerős, de ebben a minőségében kétségtelenül első. Így szokott ez lenni. Október 23 sem volt sokáig jogerős cselekedetek napja Magyarországon, mégis ünnep.
Aki itt szeretné (és biztos van, aki szeretné) valami burkolt nackóság jeleit látni, annak szólok, hogy történelmi tényekkel nem mindig  jó dolog vitatkozni, főleg ha szárazak és nem társul hozzájuk elszállt értelmezés (mindenkit megkérek, hogy kíméljen meg a "bármilyen történelmi állítás értelmezést foglal magába, hiszen nincsenek diszkrét történelmi tények" szlogentől – ha ezt mind osztanánk, valószínűleg már rég feloldódtunk volna  a teljes egyetértés határtalan társadalomtudományos unalmában és gondolkodásunkat már csak a napfényből áramló vitaminok tartanák életben – és ezt senki sem akarja). Lehet mindenkét oldalnak nagy fájdalom ezeket hallani, de ilyen kegyetlen világban élünk.

Az, hogy 1918. december 1. Erdély és a Partium státuszváltása kimondásának napjából (1) lett  kortárs román nemzeti ünnepé hasonló egyszerű történelmi tény, mint pl. (nem fogom őket linkekkel megtámogatni):

(2) Posadánál az első magyarországi Anjou-házból származó uralkodó majdnem maga is odaveszett seregével együtt
(3) Churchill egy a brit külügyminisztériumnak intézett jelentésében nehezményezte Drezda bombázását
(4) Vlad "Ţepeş" havasalföldi vajda egy ideig I. Mátyás magyar király fogságában volt
(5) Németország az első világháborút lezáró békeszerződésben elvesztette gyarmatait
(6) Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország Egyesült Királysága a Falkland-Szigetekre történt katonai behatolás miatt 1982-ben hadüzenet nélkül vívott háborút az Argentin Köztársaság hadseregével.

Ellentétben az eddigiekkel viszont (1) része egy kelet-európai állam alkotmányának, így azt nem egyszerűen egy történelmi eseményt rögzítő, hanem egy bizonyos állam aktuális berendezkedése számára pozitív politikai tartalommal is rendelkező állításnak kell tekinteni. Ez az új tartalom pedig az értelmezés szabad terepe. Egyesek semlegesek vele szemben, mások meg az is lehet pozitívan vagy negatívan értékelik – és ehhez ugye mindenkinek joga van. Önmagában ettől a másfajta tartalomtól igen nehéz eltekinteni, elsősorban azért mert ha csak úgy pusztán a formáját vennénk figyelembe, az állítás felettébb üres lenne: “x területen kinyilvánították, hogy mostantól x terület z-vel egyesüljön”, ami pedig nagyon nem ok arra, hogy nemzeti ünnep legyen, hiszen egy formális badarságot közöl csupán. Így ünnepelni is értelmetlen, sőt állítom: még a hülye se ünnepelné, nemhogy az okos.

Mivel azonban a legtöbb elemző szerint történetünk magyar főhőse vadítóan okos gyerek, mindennel számolt és  - hogy egy a témáról fogant íráshoz kapcsolódójak - egy kölcsönös átértelmezési akciót kezdeményezett, amivel magyarok és románok közösen leküzdhetik régi, 90 éves sérelmeiket. Nem elég, hogy szerette volna vendégül látni a NATO- és EU-szövetséges Románia külképviseletét Budapesten, de és kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim: még előadást is szervezett nekik az ún. "észak-erdélyi terület" második bécsi döntéssel Mo-hoz való visszacsatolásának lélektani kontrasztjairól és emberi meghasonlásairól.
Ez igen. Végre egy igazi, széles látókörü elme, aki úgy szeretne dögólos-adaneaueresdit játszani, hogy nem szól a Magyar politikumnak, hanem megvárja amíg a Román Nagykövetség kiküldi a meghívókat  egy minden évben rendszeresen megtartott diplomáciai fogadásra. Tudják miért tette mindezt? Mert majd a nézőközönség, elvegyülve a másik kapcsolódó rendezvény asztaltársaságaival  együtt, spontán módon teszi meg az első lépéseket egy szent egyetértés érdekében.

Nos, mivel nem volt tervben a nagy kerekasztal kulturális téren, amelyre azért illett volna meghívni a román értelmiség néhány Pesten ritkán látott képviselőjét, hogy a párhuzamos eseményeket vita keretében egyesítsék, továbba a másik oldalnak sem szóltak, hogy itt az ideje békülni és egymáshoz közeledni, nos így az történt, hogy maradtunk egy történelmi ténnyel, amelynek van politikai tartalma is és amely így lehet, hogy egyeseknek pozitívan, másoknak meg negatívan csapódik le.

Ez pedig önmagában elég rozoga kis tákolmány. Nem is csoda, megroggyant.
És mi let az eredmény?
Először korlátlanul hagyták, hogy magától lassan épülgessen majd, mikor már egyesek látszólag szilárdan álltak rajta, figyelmeztetés nélkül, hirtelen visszabontották.
Az első mérhetetlen ostobaság volt, a második meg csak sima bunkóság.

Döntsék el maguk, melyik volt rosszabb!

2010. november 7., vasárnap

Rajna, a kölni víz III.: Wallraf, az archívum és az achátvégű metélőszike


Mi köti össze Mózes Első könyvét, Freud Mózesét, Spinoza Teológiai-politikai tanulmányát Luther Házi postillájával, Pál második Római levelével és persze Jacques Derrida egyik időskori írásával?

Gondolom senki nem sejti, hogy a körülmetélés évezredes intézményének történetét gazdagítja mindegyik jeles szerző mindegyik jeles munkája és persze kivétel nélkül.
Azért ezen kénytelenek vagyis cseppet finomítani, de lássuk csak mire is volt jó, ennyire messzire menni. Kezdjük rögtön messziről.
az 1700 körüli kölni rituális szike

Nem kell többször elmondani (én se fogom többet), hogy egy súlyos történelemlecke során a szövetséges légierő felettébb kímélte a Ford Coorporation 1930-ban a környéken meginduló nagy üzleti vállalkozását, de kegyetlenül elbánt Köln város központjával. Erre az alapra nem csak egy teljesen új várost voltak kénytelen építeni a helyiek, hanem a régészek is soha nem látott mozgástérhez jutottak. Ez és persze a méltán jó hírnevükhöz párosuló szerencsés szakmai széljárás pedig néha igencsak nagy lendületet is ad nekik. 2008-ban ugyanis egy már elméletileg 2002-ben lezárt térépítkezést kezdtek el megint megpiszkálni a régi városháza újjáépített teste előtt. Megtalálták ugyanis a régi zsidónegyed egyik imaházának alapjait és a már nagyrészben feltárt minkve mellett, valamint egyúttal egy soha ki nem bontott leletet, a tér ma szabad részén álló egykori középkori házak alapjait. Aszongyák, hogy ez nagyon értékes, mert: római házak alapjaira épül! Húha. Hát lehet, hogy ez Vlagyivosztokban (ok: Lembergben/Lvivben) szürreálisan fontos lelet lenne, de valahogy Kölnben, CCAA Kölnben nem érzem annyira a jelentőségét. Ekkora pénzből húztak volna fel újból valami a városképből nagyon hiányzó régi homlokzatokat. Főleg hogy a tervek szerint a lelőhelyet egy szépséges betonkockával fogják lezárni (és a tervet egy maketten a városháza pincéjében meg is nézhetjük jobb napokon).
No ennek köszönhető, hogy a tér másik felén levő Wallraf kanonok és Richartz üzletember közös fundációjának új helyszínt adó múzeum ablakából (tegyük hozzá: Deutschland egyik leggazdagabb, de mindenképpen egyik legértékesebb képzőművészeti gyűjteményének ablakából) pont egy nagy bazi ásatásba lehet belekukkantani.

Ez arra bírta a jóembereket, hogy a kiállításokban reflektáljanak a kialakult helyzetre.
A rézmetszetes-grafikai fiókokból elővarázsolták azokat a darabokat, amelyek a körülmetélés eljárását ábrázolják: van köztük orvosi, rituális vagy éppen gúnyolódó kép is. És körébe szervezték ezeknek a jóembereknek (első mondat fent) a szövegeit. A projekt ezen a ponton nagyon kapcsolódik a kiásott dolgokhoz, és azoknak az adott körülmények között fenntartható értelmességéhez (egy igazi építkezés nélkül elkezdett ásatás ugye mindig potenciális zavaró tényező).  Mivel írd és mond kihantolták a kölni részben izraelita régmúlt egy valamennyire látványos darabját, el lehet meditálni ennek az 1450-ben egyszer már Cöllnből kiűzött közösségnek a szokásain és főleg azon, amit az idézett szerzők közül főleg Freud tárgyal: "Az új üldöztetések nyomán felmerül a kérdés, hogy hogyan is jött létre a zsidó és vonta magára ezt a hallhatatlan gyűlöletet." ('34-es levél Arnold Zweignak). És főleg a kiállítás tablóin hosszan idézett Mózes nem kevésben szól erről a témáról, persze nem csak a körülmetélés hagyományának római-keresztény-európai megvetettsége témájában.
A másik kapcsolódási pont (az elsőről eddig volt szó) pedig Derridáé, aki spekulatív eszmefuttatását abba az irányba tereli, hogy a test intim pontjainak megcsonkítása maga után vonhatja azt a képzetet, hogy a biológiai anyagot és ezzel összeköttetésben saját testünket is archiválják, valamilyen módon kezelésbe, nyilvántartásba veszik. Ez pedig nem más mint az emberiség egyik természetes, de már a saját test szférájába is betörő, de nem mindig pozitív törekvése archiválható információk létrehozására.
Úgy tűnik ez vagy nagyon passzolt a szervező kurátor elképzeléséhez, vagy pedig innen pattant ki még annak idején az ötlet, hiszen ez a kis térben a második emeleten szervezett időszaki, de belső anyagos tárlat egy olyan sorozat része (link itt megnézhető), amely azt a kérdést boncolgatja, hogy hogyan szembesülhetünk egy fizikailag raktározott, régi, szóval archivált információval a multimediális vizuális ingerek korában.
Valószínűleg nem vetek kurtán furcsán véget a dolognak, ha azt mondom, hogy pontosan így, és nem is fantáziátlanul. Persze ne felejtsük el, hogy a klasszikus formában tárolt, archivált anyag értelméről folytatott beszéd Kölnben igen csak fokozódott a városi levéltár tavaly márciusi metróalagútba szakadása óta.

2010. október 31., vasárnap

Rajna, a kölni víz II.: Kiváló áruk fóruma

"Az agy dolgot kér "- a dicséretes kezdeményezés
Termék neve: "DRW-glukóztabletta"
Gyártó: REWE a Deutschland Radio Wissen számára
Kategória: élelmiszer
Összetevők: száz százalék szőlőcukor

Kapható: havonta egyszer az Universität zu Köln földszinti nyolcas előadótermében (Hörsaal VIII)

Ár: teljesen ingyenes

2010. október 24., vasárnap

Rajna, a kölni víz I.: Múzeum a Cäcilienstraßén


Újra megnyitott a Schnütgen-Múzeum!
Gondolom, aki erre  a hírre felkapja a fejét, az maga sem kisformátumú stréber, illetve túlságosan érdekli az az alsórajna-vesztfáliai művészettörténeti kutatások története. A lényeg, hogy fenti múzeum ismét látogatható, még ha igaz ma is ingyenesen, jó barátjával a Rautenstrauch-Joest-gyűjteménnyel egyetemben. Mindkettő Kölnben van, a történelmi óváros egykori szélén, amely hála a Luftwaffe garázdálkodásait kissé rossz néven vevő RAF-USAF közös akcióinak úgy néz ki, mint a történelem nélküli újváros friss parkolónegyede.
A lényeg, hogy van egy régi-új ikermúzeum és egy vadonat-patyolat dokumentációs központ-könyvtár-entellektüell játszóház kombó Köln központjában, amelyet megéri látogatni. A Schütgen a középkori művészet szerelmeseinek a másik pedig az egzotikus néprajzi jelenségek kedvelőinek kedvez. Mindkét gyűjtemény hatalmas, a kettőt egyesítő epület pedig maga sem rossz.
Templomcsalád
A koncepció része, hogy befogták (a művtör. oldalon) a város egyik román kori templomát (a Cäcilienkirche - ami mondanom sem kell nagyon nem illik az irodaházak mellé), amelyen egy jókora echte római pillér is éktelenkedik, kiállítótérnek. Ez már elég régen lezajlott a második háború után, ugyanis a napóleoni szekularizáció nyomán évszázadokig az egyház kórházat működtetett benne. Ezt azért tehette meg, mert a kolostortemplommal párhuzamosan van még egy, a világi hívek plébániatemploma (hasonló életkorú), amelyet rendeltetésszerűen használhattak. Ez egyébként az egyetlen hasonló konstrukció, amelyet nem bontottak el Kölnben és ezt éppen annak köszönheti, hogy világi célokra hasznosították. Több mint tíz volt ugyanis a hasonló konstrukciókból Coloniában, amelyet templomcsaládoknak (Kirchefamiliennek) hívnak, és az egyiküket mindig azért számolták fel, mert a folyamatos világiasodással nem volt rájuk szükség liturgikus célokból.
Szent Flórián  (1510), de miért nem lángol a ház?
Virágvasárnap (1520, Köln) - a Szt. Kolumba templomból nem is maradt sokkal több
A múzeum-alapítás hasonló. Az egyik a másik családja. Ugyanúgy párban tetszelegnek, ráadásul a muzealitás két ősformájának képviseletében. A középkori művészet (nagyrészben tehát egyházművészet) azért is jó példa, illetve a templom mint kiállítótér azért is találó gondolat, mert - és ez a kiállítás egyik alapfogása, amit többször szájba is rágnak - a templomok kincstára volt a képzőművészeti gyűjtemények prototípusa. A néprajzi gyűjtemények újkori muzealitás iránti érdeklődésnövelő szerepéről pedig nem szeretnék kisértekezést tartani. Aki nem hiszi, végezzen el egy ezzel foglalkozó egyetemet.
rövidülés (1520, elefántcsont)
féregtanya (1520)
rézhalál (1750 körül, hársfa)
A híres duplaalak. Biztos, hogy könnyebb volt nem egy darab fából faragni. Sajnos igazolni nem tudom. (1500, tölgy, Tilman mester, a Mester)

És ellentétben előző bejegyzésünk főszereplőjével, nem csak a kiállítás anyaga, de a koncepció és teljes mértékben felfogható, még az egyszerűbb és földhözragadtabb elmék számára is.

Egyetlen sztori egy színesbőrű felvigyázóval volt (ennek csak az a jelentősége, hogy ez ugye németbe' viszonylag szokatlan, főleg úgy hogy alig tudjon németül ebben az állásban). Egy (egy úgymond sziámi iker, vagyis elül hátul ugyanazt ábrázoló) szobrot  fotóztam éppen, amelyen egy nagyobb tallérnyi helyen hiányzott a mellrizalitja, ezért pont lehetett látni, hogy bent nem tömör fa, hanem egy összecsavarozott fém váz, amellyel sok anyagot lehetett megspórolni, illetve nem kellett egy darabból kifaragni a teljes művet. Szerettem volna lefotózni. De nem hagyták. A fenti úriember, aki sajnos nem tudott túl jól németül csak annyit tudott elmagyarázni, hogy neki "utasítást adtak" és hogy "ez így még nem szép". Ezt sajnos nem tudtam összerakni, arra pedig nem vállalkoztam, hogy elmagyarázzam, hogy attól, hogy látható egy szobor belső szerkezete, az tuti veszít az érdektelenségéből, de a szépségéből szintúgy frankótuti nem. Meg főleg, hogy ez egy olyan körbejárós, emberközeli kiállítás. De a múzeumi felvigyázás nem az érvelgetés színhelye. Kérdés csupán, hogy akkor kolléga miért kezdett el érvelni nekem a maga nem túl elokvens módján.
A lényeg, hogy kedves szócsatánk után a teljes félaulányi egykori templomszentély kiürült, pedig voltak ott vagy tizenöten. A mindennapi bunkóság néha riasztó (sajnos vagy nem sajnos, de csak néha).

2010. október 10., vasárnap

Mobiluralom a Bánffy-palotában

avagy minden érdekesebb, ha már tudsz róla valamit.

Hallottatok már Románia első mobillal is látogatható kiállításáról?
Nem? Akkor elmesélem.


Egy szép napon én és a párom elmentünk Kolozsváros főterére, hogy megnézzük a dévai, a kolozsvári, a segesvári és a szebeni történeti gyűtemények (de főleg a dévai) valamint a Román-Svájci Médiaintézet közös kiállítását. Úgy hallottuk, hogy nagyon szépséges, és minden tárló úgy csattan ki az érdekességtől, mint parasztlány orcája a kökényérlelő fagynak csipésétől.
Hát láss csudát vándorkiállítás, csakugyan nem csúf és nem is rút, mi több szép. A jegy ára 4 lej és 4 bani (két jegy 8 lej és 8 bani). A bejárattól jobbra egy projektoron egy szép vizuális projektkészítő gép gyönyörű kékszínű képjátékkal fogadja a látogatókat, amelynek közepén egy konkurens fogpasztagyár antireklámját láthatjuk, akik stílszerűen egy angol tagadószócskával ellenreklámozzák a Szignál üzem szuvasodásgátló sőrtekenésű zománcvédő krémeit. – Ettől az installációtól jobbra láthatjuk dr. ing. Steve Jobs urat, aki a sokak által óhajtott, de oly kevesek által bevallottan óhajtott tablet-kompútert, a Kaliforniában tervezett, de Kínában gyártott i-Pad-et mutatja be. Alatta értekezés a számtek hatalmáról. Ettől jobbra (lassan visszatérünk a bejárathoz, hiszen majdnem egy teljes négyszöget zárunk már be) vlsz. koránidézeteket tartalmazó gránitfaragványokat látunk egy védődobozban. Rajta kis kavicson a 33-as szám virít. És ekkor megint jobbra tértünk (hiszen balra már elhagytuk volna a termet, de mi nem ezért jöttünk) és láttuk, hogy van katalógus csak 72 lej. Kérdeztük, hogy hol lehet megtudni, hogy a számozott tételek micsodák. És erre azt a választ kaptuk, hogy nem tudjuk, lehet benne van a katalógusban de az meg kell venni. De a kolléga....segít.
Ekkor jött a kolléga. Aki azt mondta, hogy sajnos ez a könyv nagyon drága, vagyis hetvenkét lej, ezért nem adhatja oda. De minket érdekelne, mi az a 33-as kőtábla a bejárat tövében. Na jó, nézzük meg, de óvatosan. Megnéztük. Óvatosan. Volt a vaskos és szép kivitelezésű kötetben sokminden, a közepén egy lista. Felcsaptuk a 33-asnál. Ott azt írta bronz mellszobor. Hoppá. Na ez mégsem a kiállítás sorvezetője, hanem egy katalógus. Mivel hiába kerestük az infomációs kartonokat a sarokban, csak egy megoldás van. Hogy ez biztos nincsen kiírva sehol. Ekkor a kolléga, aki csak felvigyázó és nem idegenvezető volt elmondta, hogy neki azt mondták, hogy mondja meg: ha van netes telefonunk, akkor ha annak kamerájával leszkenneljük azokat a vonalkódokat, amik ott vannak kitéve a tárlókon, akkor megtudjuk mik azok a kiállítás weblapjának segítségével.Voilá.
 Persze ez nem vonatkozik azokra, amelyek mellett ilyenek nincsenek. Így például nem vonatkozik arra a két török faragott sírkőre, amelyek a harmadik teremben vannak bevagonírozva. "Pedig az engem nagyon érdekelt volna", gondolta e kis történet mesélője. Nem is beszélve a vele szemben kiállított szabadkömíves maskarákról, ami a belehímezett szövegből feltételezhetően a kvári Únió páholy egyik mesterén feszült egy másik korban; az ettől távolabbra eső patikai mérőszettel valamelyik szabad német nyelvű fejedelmi városból, Erdélyországból, a tizenhetedik százasnak közepéről – és sokminden másról. A kiállítás anyaga ugyanis többszáz tételt rejt (csomó régi cucc, rengeteg érdekes papír, temesvári szükségpénz húszból). Nem is fogunk odaszkennelni mindegyikre, főleg nem telefonnal, ami kezdett kicsit olyan lenni, mint fotocellás budi a disznóhízlaldában, spotlámpa az istállóban. Viszont borzasztó szívesen leolvastuk volna a katalóguscédulákról, amelyeket akár monitorokon, szkennelve is berakhattak volna. Na mindegy.
Megnéztük, hogy a plakáton rajta van-e: "Megnézni a testünknek szemével. Megtudni csak a telefon eszével". Nem volt rajta. De megfogadtuk, hogy ha lesz rendes katalógus, olyan fapados, vagy olyan érintő képernyős bársonykanapés, akkor eljövünk és nézegetjük, mert rohanó világunkban nincs kedvünk nyomozni száz tárgy kiléte ügyében. Sőt azt mondtuk, akkor is visszajövünk ha adnak a bejáratnál egy olyan telefont, amelyen csudás módon egy látogatás erejéig minden tétel számát beolvasva mindenről meg is tudunk valamit.
És akkor tovább is mesélhetné...mert ha a katalógus relevánsabb lett volna, egy két dolgot én is tudtam volna (lásd a mottót), a kíváncsiság jobban hajtott volna és az én mesém is tovább tartott volna.

Vége

2010. október 5., kedd

A sebtiben szerkeszte indexek velelejárója

Mát meging....de frissítés előtt elkapatamn.

2010. július 17., szombat

Az elbuzulás műhelyei


Mintegy fél éve sincs, hogy a bosnyák-svéd Zlatan Ibrahimovićot és a katalán-spanyol Gerard Piquét állítólagos "kézfejsimogatáson" kapta egy lesipuskás fotós a Nou Camp parkolójában.
A spanyol sajtó focista-homoerotikus botránya Zlatan hagyományosan határozott egyszerűségének köszönhetően nem robbant ki, ugyanis frappánsan válaszolt az őt a fotóról faggató újságírónőnek: "Látogassanak meg otthonomban a nővérével és akkor majd megmutatom, hogy mennyire vagyok buzi".

A kérdés akkor került újfent elő, amikor a der Spiegel egy cikkének köszönhetően felmerült a futballista homoszexualitás mint kerülgetett, de persze soha sem tisztázott tabutéma. Michael Ballack luxemburigi illetőségű menedzsere, vagy németesen "játékostanácsadója", az ügyvéd Michael Becker "valószínűleg" arra válaszolva, hogy valamelyest nehezebbnek érezte védence pozícióját a válogatott keretében (a vébe előtt és alatt), megszellőztette azon gondolatát, hogy tud valakit a frissen leköszönt egykori német válogatott generációból, aki fel képes sorolni a Nationalelf homoszexuális különítményét - inkluszíve a biszexeket is.
A Spiegel meg is írta, majd több helyen taglalták a látszólag bizalmas információt, ami Becker szerint korántsem az: állítása nyomán a sajtó legtöbb szakírója tudja, hogy miben áll a Löw-válogatott "melegkombójának" nagy összeesküvése.
Látszólag persze senki sem tudta.
Sokat beszéltek aztán arról is, hogy a német válogatott új stílusa sem köszönhető másnak, mint egyfajta nőies kromoszómaátrendeződésnek, amely kiirtotta a kemény harcos focit és valami könnyed passzolgatásba fullasztotta a hagyományos német küzdőszellemet. Ez persze ment a rendkívűl nyámnyila és nőies angolok, meg a kislányosan naivka argentinok ellen, de a mérhetetlenül virilis (csak hosszú passzokkal és húsdarálószerű bekkjátékkal taroló) spanyolokon ismét fennakadt a német köcsögteam. Hadd ne kommentáljuk ezt az eszmefuttatást.
Következmények. Egyrészt saját hibájából  és frusztrációjából egyből nácistátusba került a jó Michael "von Görlitz" Ballack és szócsöve, kedves tanácsadója. Egyből ők lettek a képzeletbeli Himmler csatlósai, akik elő akarják hívni a huszonegyedik századi hosszú kések éjszakáját a félelmetes Philipp Lahm köztudottan buzitanya SA-ja ellen. Másrészt elindult a nagy találgatás arról, hogy mikor kezdődik el már végre a meleg focisták tömeges coming outja, ez az elképesztő feszültség mikor robbantja már szét a kirekesztő magatartás kalitkáját.

Valljuk be őszintén, tudjuk, hogy a profi férfisportban mindig voltak melegek. Azt is tudjuk, hogy nem nézik jó szemmel őket. De azt is tudjuk, hogy nem Németország ennek az egyetlen helyszíne. Az egyetlen öngyilkosság, amit egy magát feltáró profi játékos hajtott végre a Premier League-hez kapcsolódik. De nem hemzsegnek a coming outok Spanyolországban és a pápista olaszoknál sem. Azt hogy a nemi identitás tekintetében a rengeteg liberális átrendeződésen átesett foci még mindig az egyik legkonzervatívabb ügymenetű szakág, nos ez sem kérdés. Csak az a kérdés, hogy mi is pontosan a baj mind a konzervatívokkal, mind pedig Ballackék véleményével, ami persze - tudjuk - magánvélemény?

A német foci hagyományosan olyan csapatsport, amelyben a szakmai közösség megtartó erőként tudott fellépni, főleg olyan helyzetekben, amikor az úgymond játéktudás az ellenfelekkel szemben alulmaradt.
De mi változott most ehhez képest? A németek nem jutottak be az elődötőbe? Nem hívták fel magukra a figyelmet? Nem volt kimagasló játékosuk? Nem hozták fel azokat a játékosokat méghozzá döntő módon, akik a bajnokságban csak bukdácsoltak, vagy egész szezonban rúgtak annyi gólt, mint ezen a tornán?
De, de, de és de. A szakmai közösség ereje felülírta azokat a mutatókat, amelyek a hivatalos statisztikákon mindig valahova nagyon alacsonyra süllyedtek. És ebbe beleférnek az olyan konzervetivizmus által meghurcolt jelenségek is, mint a melegek coming outjának elmaradása. Tulajdonképpen bárki örömmel rejti el azt a magánéleti problémáját, amelyet látens homoszexualitása okoz, ha egy sikeres szakmai közösség tagja lehet, még akkor is, ha ez a dolog mérhetetlenül nyomasztja. Sőt egy sikeres szakmai közösség mentsvára lehet sok hasonló magánéleti kérdésnek. Magyarán, ameddig a csapat jól játszik, nincs buzisági kérdés, sem a privát elmében, sem a sajtó nagyobb nyilvánossága előtt, főleg azért nem, mert a százszorosan viharvert és véleménye szabad kinyilvánításától megfosztott egyén képes másfaja kifejezést adni megelégedésének akkor, ha professzionálisan elér egyfajta egyensúlyt. A foci nem magánéleti kérdés. Ha az lenne semmit nem érne a csapatsportok éthosza.
Hasonló a probléma azzal a nemkevésbe gyűlölt magatartással, amit egy konzervatív véleményalkotó tanusít meleg embertársai irányában. Ilyen vélemények szintén akkor kerülnek elő, amikor vagy nem vagy benne egy szakmai közösségben, vagy úgy érzed, kikerülhetsz belőle. Ballack nem lett a válogatott kabalája mint az ikonikus Beckham, nem ült szép mellényben és öltönyben a kispadon, nem volt ott konstans módon a csapattal, nem üvöltött amikor kellett volna, főleg a spanyol meccs előtt nem, amikor a  hülye, a vébé utánról szóló kapitánystátusról szóló vita is kirobbant (a buzi Lahm szeretne továbbra s kapitány lenni!). Kikerült a szakmai közösség bűvköréből. Főleg akkor, amikor a teljes német sajtó legalább egyszer minden találkozó után megpendítette, hogy szükség van-e még a csodálatos Michaelre? Nehéz ezt elviselni, kétségtelen.
Dolgozni kell azon, hogy ez a kérdés értelmetlen legyen.
Talán nem úgy, hogy belenyúlunk a csapatsport néhány alapvető törvényébe. Meg a generációs törvényszerűségekbe, abba hogy Ballack és a 2002-es VB generációja éppen most távozik a porondról.
És a Ballack-kortárs Klose a maga 4 góljával és nagyszerű játékával? Hogyan érzi magát a sok buzi közt? Elfelejtette, mert éppen ott volt, a közösség kellős közepében.

2010. július 13., kedd

FNYT 2010 A kreatív versátírás műhely legfontosabb termékei - reméljük nem csak értőknek


A táborról bővebben itten olvashat a nagyérdemű.


Jean-Jacques d’Or
Lájbomra hívás

A freiburgi sötét könyvtárban
Halva találták Husserl Ödönt
Hosszú, hegyes érv öreg szívében
Ime, bizonyság Malvi előtt
Gyilkos szópárbaj ölte meg őt.


Lorettostrasséba vitette föl,
Malvine letevé hűs asztalán
Nem is redukálja, le se iratja
Véres szakálon, törött pipán
Hever utolsó C-kéziratán.

Allíta őrzeni 4 Jenő Finket
A lájbez ajtón se be, se ki
Hát a Heidi, szép Lévi már most
Jönne siratni, írva neki
Jaj, ki cikkelyem élve szegi!

Jöjjenek epigonok, már ha voltak
Jő, kit a Malvi rendre nevez
Hiába, lájba se mozdul a holtnak
Lájbjegyez fejénél az vagy emez
Gyilkosa hát nem ez, újra nem ez.

Jőjjenek hát asszisztensei
Sorra belép a sok palija
Fáj nekik a mestert terülve látni
S nem a lét mezején elomlania
Erre se vérzik a Jahve fia.

Jöjjön a bölcsek apraja nagyja
Jöjjön elő Huss, a falu mind,
Megérveletlen senki se hagyja
Jó mesterére szánva tekint
Nem fakad a lájb szóra megint.

Jöjjön Edit, hűséges csaja
Már apáca, de messze sikolt
Edit reárogy, öleli búgva
Mindre nem érez semmit a holt,
Marad a nikotin, fekete folt.

Jöjjön utószor szép tanitványa,
Francos arabja Jacques Derrida
Jő, agya villan s tapad az érvre
Arca hang lett és fenomén
Lájbból érveket köpköd a tér

Nyoma se látszik, hangja se hallik,
Csak odakap, hol nincs eredet
Iszonyú, mi elkülönböződik
Döbbenet által a sziv ere fagy
Jacques-om a mester gyilkosa vagy

Kétszeri mondást leepochézva
Hallgat el aztán igy rebegi
Husserl Ödönt én meg nem öltem
Tanúm az Ego és az ENS seregi
Hanem e tőrt én adtam neki

Birta szivem már hű szerelemre
Tudhatta, közöttünk nem vala gát
Unszola mégis szóval igenre, mert ha nem ő kivégzi magát
Enyelegve adám a tőrt,
Nosza hát!

S a lájbból a körpert kiragadja
Szeme szokatlan logoszt lövell
Kacag és sir és a margóra irja
S vércsevisongással rohan el
Vetni követ rá szakma se mer

Odakint lefut az Ulm utca során
Dekonstruálni mg most se szégyell
Tana vig: volt egyszer egy vagány
Ki csak úgy játszott az Ödönnel,
Mint Platón szokott a göröggel.


József Éles
Kritikáimra

Ötvenhét éves lettem én
Aufklérista féltekén
Teszem
Eszem

Zsebóra mellyel meglepem
E kőnigszbergi szegleten
Magam
Magam

Ötvenhét évet datál
Hogy jó nőt nem adál
Hazám
Az ám!

Sokáig voltam oktató
Mellette pennakoptató
Vagány
Magány

De csak e vidéken
Memmelig se kérem
Én a
Béna

Mert egykor némi pénzmag ért
Korai istenérvemért
Dénár
Dukát

Nem féltem ám az ordastól
Gyanús volt nekem akkortól
Wolffnak heve
S neve

Ön,  amig szóból értek én
Nem lesz tantárgy e féltekén
Csak Kant
Tan

Ha örül Gottfried Herder Úr
Hogy tiszta eszem rejtve fúr
Sekély
E kéj

A metafizikát fogom
Nem populár fokon
Vadi-
Tani.

koordonálták: Ferencz O., KA, Részeg I. és ZD 

2010. június 28., hétfő

Erőfoci


Sohasem értettem a német válogatott labdarúgó stílusát miért hívják északeurópai erőfutballnak, pedig ez egy iskolás nemzetkarakterológiai ügy, mindenki tud róla, hallotta otthon vagy a tévében, esetleg olvasott róla valamit a hálón vagy netalántán egy roppant érdekes kiadványban. A hatékonyság az nem feltétlenül párosul szépséggel, meg legtöbbször ki is zárják egymást, segíteni meg aztán tényleg nagyon de piszok ritkán segítenek egymáson.
Mert persze volt is ebben valami, mint Németország unszimpatikus ridegségében is, amire ezt az egész ügyet rá lehet kenni és lehet belőle eredeztetni a hatékony erőfoci elképzelését. Ugye emlékeznek Leopold Kessler mondtára az Europából, amikor kauciót kell fizetnie azért, hogy hivatalba léphessen a Zentropa vasúttársaságnál: "You just can't afford to work in this country". Kiváló meglátás.
De az a film is a szinte még háborús németországi állapotokról szólt. Az pedig igencsak megváltozott, de főleg 1954 után.
Mert a német futball nem volt egy nagy dobás a háború előtt. A szimbolikus jelentőségű '36-os nyári olimpián például a lassan negyvenet töltő Joseph Herberger (aki Bernben esős pályát kért és kapott Sebes Gusztáv fiai ellen) kapitány első tornáján csúfosan leszerepelt a német válogatottal és nem volt sokkal jobb később sem. A focinak nagyobb szociális hatása sem volt, nem számított első számú nemzeti sportnak és nem mozgatta meg a német társadalom egészét. (Akkor még a Günter Grassok nem jártak ki a német kupadöntőkre) Nem is volt nemzeti kérdés és nemzetkarakterológiai pedig pláne nem, hogy mit csinál a Nationalelf. Majd ellesznek ők is. Hogy aztán 1954-ben a sportszerűség háborús jóvátételi ikonjává vált a magyar válogatott többek között számomra is máig érthetetlen (hiszen nagyon is érthető) legyőzése, sokmindent megváltoztatott. Meg persze az ott mutatott játék. Nem volt látványos, de borzasztóan hatékony, tudják amolyan erőfoci. Megszületett az új kiváló nemzeti skatulya. A nem olyannyira glencend, de kitartó, szorgalmas és immár valamennyire sportszerűen német csapat, amely kicsit sótlan, de képes a nagy meglepetésre. Csak azt nem értem, hogy a mindenségbe maradt ez meg egészen mostanáig.
Mert engem is arra tanítottak, hogy erőfutball ez gyerekek. Mivel nagyapám a teljes férfitársasággal halgatta Szepesit, amit majdnem meghal a rádióban, nem is taníthattak mást a kisunokának sem, mint hogy ez egy erőfoci és nem valami szép. Bezzeg Czibor.
Azután jött az új generáció, aki 1966-ban volt tinédzser (pl. jóapámé), és először láthatta tévében a német válogatottat vébédöntőben. Arról mesélt, hogy ez ezek persze erőfocisták, de hogy Beckenbauer micsoda támadó középpályás volt, mielőtt Schön rá nem rakta Bobby Charltonra a döntőben; hogy Sepp Maiernek milyen emberfeletti bravúrjai voltak; hogy a Uwe Seeler hogy egyenlített ki tudatosan egy tarkóval fejelt íveléssel az angolok ellen, hogy aki látta Gerd Müller játszani, az tudta, hogy nem az opportunizmusa miatt akkora játékos, mert hiába lőtt negyvenből harmincat 10 méteren belülről, de hogy emelte be azt a labdát az Atleticónak az újrajátszásban, meg mekkorát vágott a léc alá a Reálnak hetvenhatban, hogy passzolt az az Overath és micsoda szabadrugásai voltak Breitnernek, meg egyéb hasonlók.
Aztán jött a még újabb generáció. Én meg mindig emlékezni fogok arra, hogy a keleti blokk egyik legtúlhájpoltbal csapata, a Jugoszláv válogatott micsoda zakóba futott bele '90-ben az első meccsen, hogy mit jelentett az isteni Lothar lendületes középpályauralma, Brehme rendkívűl technikás össze-vissza csavarodó lövései. Majd néhány év múlva Effenberg kreatív irányítójéka és az a szinte teljesen tehetségteen edző, aki nyolc évig talán csak '96-ban tudott egy hónapig inspirált lenni (főleg mert a csapatban volt az éppen aranylabdás védő), de két évvel azelőtt elvágta a csodálatos Stefan elől a válogatottban való szereplés lehetőségét (a híres mutogatós fegyelmiről van szó). Mindannyian csodáltuk a negyven éves Matthäust, aki már öregkorára liberóként őrjítette meg a Barcelona a Dinamo Kijev és Manchester középpályásait.
Aztán persze jött a borzalmas kétezres évek eleje (egy nemzetkarakterológiai rutinvébédöntővel, Európa leglesajnáltabb csapatától), valamint a Sammer ifjúsági programja, amely mára érett be, de persze még nem tudjuk, hogy mennyire. Az látható, hogy modern ügyről van szó, ami nem törődik sem előképekkel, sem az úgynevezett deutsche Tugendekkel, pontosabban másképpen törődik velük. A német foci egyik lényeges hibája, volt és ezért tényleg kellett a küzdőszellem, meg a soha nem adom fel és a majd-csak-ha-beszálltunk-a-buszba-na-akkor-hagyom-abba mentalitás, szóval a német foci hibája az volt, hogy borzalmasan nem tudtak egy meccset elkezdeni, és ez nem nemzetkarakterológiai dolog, hanem egyszerű edzői eltaktikázás, pontosabban egy tudatosan vállalt reakciós futballfilozófia. Ez kétségtelenül csak akkor lett látványos, amikor kapaszkodni kellett az eredmény után és még így is általában bejött. Ennek a feladása borzalmasan lassan ment, Beckenbauer kapitánysága volt az egyik első újdonság e téren, majd a kilencvenes években egy tiszteletbeli svájci mutatta meg a Bayern Münchennél, hogy akkor is lehet tulajdonképpen jó védekezés alapú taktikát játszani, ha az elején kizárólag Te irányítod a meccset. Ez az, ami az ifjúsági nevelésben már vagy nyolc éve ott lapul és most kezd érződni Németországban.
Meg persze a klasszikus német foci-aranykorszak játékstílusának néhány alapeleme. A kvázi-liberó vagy védekező középpályás játékának visszavétele (ezt játszották '90-ben Augenthalerrel és Buchwalddal), a 4-4-2-es formáció szép lassú feladása és a fiatal játékosok könnyed beépítése a csapatba.
Ez utóbbi egy klasszikus holland futballakadémiai húzás, az innovátor ország híresen nem a múltból merítő történetfilozófiai elkötelezettségének bizonyítéka, amit lassan a németek is felfedeznek magukban vagy legalábbis úgy tanulják meg, mint a saját leckéjüket, vagy úgy kultiválnák, mint saját jellemvonásukat. Mintha néhanapján olyanok lennének mint a lesajnált nyelvrokon, a germán hörghurutos gyermekek nyelvét beszélő vadkapitalista kereskedőország fiai.
Eblematikus volt a minap Sami Khediera nyilatkozata, amikor arról kérdezték, érez-e elégtételt azért mert az 1966-os döntő bírói tévedése most az angolok ellen fordult. Azt mondta: "Erről lehet sokat írni, de tulajdonképpen engem személy szerint egyáltalán nem érdekel."
Van valami a nemzetkarakterológiából, ami persze igaz. Németország háború utáni külpolotikaimagatartását jól példázza a foci. Németország exportország, mindent gyárt és elad külföldön, általában jó  minőségben. A foci is fontos exportcikk. Németországé a világ egyeseknek talán meglepetésre negyedik legsikeresebb (nemzetközi szurkolótábor és az ezzel járó bevételek) klubcsapatbrandje, a Bayern München. Németország ráadásul éppen azzal mutatta meg életképességét, hogy valamilyen fajta diplomáciai karaktert csillogtatott a világversenyeken. A német életképesség és protestáns kapitalizmus fontos diplomáciai szimbóluma volt és lesz a Nationalelf (nem csak a Siemens, a Blaupunkt, a Porsche, a BMW, a Schneider, az Opel, a Quelle vagy Mercedes-Benz, Michael Schumacher és persze Heidi Klum).

2010. június 26., szombat

Bafana, a vállalkozó szellem

A piac úgy reagál, mint egy jól funkcionáló sündisznó. Gyorsan.
Összesen 10 (kruger)randért

2010. június 16., szerda

Vihar a sarokban

Szilasi László: Szentek hárfája. Magvető, Bp., 2010.

Őszintén szólva nem vagyok alföldpárti. Nem is volt sok közöm hozzá azt leszámítva, hogy eddigi életem nagyrészét lapos helyeken éltem le. Persze ezt a dolgot (az alföldi születést) ugyanúgy nem lehet elfelejteni, mint ahogy azt sem, hogy az ember gondolkodjon a szülő földrajzi környezet mentalitásbeli (vagy saját mentalitására tett) hatásain.
Sokszor gondolkozik az ember például azon, hogy az alföld azért általában piszok gazdag. Az alföldön mindig van pénz. Az alföld mindig hamarabb talpra áll, még ha többször is pusztul el. Az alföld gyorsan regenerálódik és gyorsan képes menedzselni egy kulturális átrendeződést. Az alföldön zsíros a föld és ezért nehéz jó bort találni, de mindig van elegendő szarvasmarha és búza ahhoz, hogy minden mást be lehessen szerezni. Az alföldi ember amúgy is inkább kereskedik és befektet, mivel húsz év kollektív termelő munkával elképesztő spekultatív tőkét lehet itt, ezen a tájékon felhalmozni. Az alföldi az, aki a leghamarabb kezd el csencselni és az alföldinek mindig van lehetősége arra, hogy a szorgalom hiányában is haladjon. Az alföldi nem kell arra gondoljon, hogy éhen marad (mert ha nem kap, majd szerez), ezért telmészetes módon nem fog odáig satnyulni, hogy éhkoppjának nemes perceiben kontemplálódni kezdjen. Az alföldön gyorsan lehet fejlődni, ezért nem éri meg pepecselni. Főleg a kis, amolyan "mezei" mezővárosokban. A kis mezőváros soha nem fog komoly kontemplatív teljesítményre sarkallni, mert addig kell haladni, ameddig az újabb nyíltszíni támadás nem készül ellened és a vidéked ellen. Addig meg nincs értelme kontemplálni. Ha meg a támadás elmarad, hét akkor pláne nem - élvezni kell, ezeket a nem túl nehezen jövő lehetőségeket, egészen addig, ameddig a város lakossága meg nem halad egy bizonyos lélekszámot. Azután már úgysem lehet kontrollálni a kontempláció és a bohóckodás mértékét. De ameddig nem haladja meg, addig minden ugyanúgy marad.
Szóval az alföld azért tud minden más terülthez hasonlóan meghatározó lenni, mert itt minden olyan gyorsan változik és olyan gyorsan talpraáll, de általában és az esetek nagy többségében sem a fennségest sem a érdek nélküli szépet nem ismeri és ezen nem is gondolkodik. Főleg a nagy pannon alföldön és annak egyik leggazdagabb és legtöbbször végigpusztult régiójában a Tisza és a Körösök vidékének közén.  Kevesen jutottak el itt a Kárpát-gyalázásig és csak nagyon kevesen akartak innen feltétlenül elmozdulni. Főleg ha nem csak fellábbal, hanem menthetetlenül ide születtek. Tudják: széles utcák -- egyenes gondolkodás. Nehéz itt letérni balra is meg jobbra is. Meg ide mindenhonnan befúj a szél és mindenféle ember seperc alatt idetelepül. Az ember pedig nehezen jut el odáig hogy világának végcélját és kultúráját, ne csak annak bővülését jártassa fejében fel és alá.
Hiszen tudjuk, hogy egy közönséges mezővárosban senki sem fog gyilkolni az inspirációért és senki sem gyilkolna azért, hogy egy műalkotásban tulajdonsoként részesüljön. Főleg nem rafináltan, ügyesen és brutálisan, nem a kisközösség szeme láttára és nem az érdektelen káoszért.
Mégis miért történhet ez meg 1924-ben egy Nagyszalontától mindössze ötven kilométerre levő magyaralföldi urbánus tucattömörülésen? Mi a feltétele annak, hogy valami ilyesmi történjék? Egy levitézlett birodalom késő maradéka kell ehhez. Alföld és emberek egy olyan csapata, amelyik habár egy város közepén, de még mindig folytonosan törekszik egy pontos és kimerítő toronygombiratra.
Többek között erről érdemes kiérlelt, hosszú elbeszélő prózát írni. Főleg 2010-ben. Éppen ideje volt. Azt hiszem, gyerekkorom óta vágytam valami ilyesmire. Csak nem mondtam.

2010. június 9., szerda

You can't succeed in a rush

A máig legszebb és a jelenlegi körülmények között talán legtartalmasabb magyar nyelvű bölcseleti folyóirat óraművében kisebb homokszemek görögnek.

2010. május 16., vasárnap

Filozófus napok 2010 Kolozsvár

A figyelem középpontjában ismét a kolozsvári filozófia szak, amely az EMFT-vel közösen a következő rendezvényeket szervezi.
Tulajdonképpen a szak népszerűsítő rendezvényeiről van szó, de persze nem csak. Inkább arról, hogy hogyan lehet koherens hétté szervezni egy heterogén rendezvénytömeget.
Íme:

2010. május 14., péntek

Screenshot

Néhány napja elflejtettem közzétenni ezt a képernyőfelvételt (ami egyrészt leleplezi, hogy milyen operációs rendszert használok), másrészt a napi sajtóban felvetette az onlájn reakció típusa szerinti szociopolitikai elemzés szükségességét (ami persze semmi meglepő eredményre nem jutott volna - ezen túl nó komment).

2010. március 29., hétfő

Vajda Mihály Kolozsváron (zugvideó)

Erről az aligötperces mozgóképsorról van szó!

Ameddig a kéréshez alakul, pedig íme a délután-est egyik amatőr fotója.

2010. március 26., péntek

Ők filológusok, ti filológusok vagytok, mi filológusok vagyunk

Van egy olyan érzésem, hogy a "filológia" szót ma már egyre kevesebben használják tudatosan, pontosabban annak tudatában, hogy az mit is jelent. Mert sokmindent jelent. És van még egy baj. Nem csak sokfélét lehet ezért tudatosítani. Hanem sokféleképpen is lehet tudatosítani, hogy éppen mit is.

Miért gondolom ezt? Nem nehéz kitalálni.
 non P (1): Persze nem azokra gondolok, akik valamilyen nyelvszakon végeztek és annak tradicionalis elnevezése révén gyakran hívják egykori egyetemüket filológiának.
 non P (2): Nem azokra, akik olyan holt nyelvekkel foglalkoznak, amelyeket máig egy klasszika-filológia nevű egyetemi fakultáson tínítanak.
 P: Hanem azokra akik filológiának neveznek minden egyes szöveg eredetére vonatkozó megállapítást és apró pontosítást. Már pedig ez tulajdonképpen, ebben a tág jelentésében nem filológia. Főleg azért nem, mert aki adatokat pontosít egy szöveg és annak mondanivalója kapcsán, még nem filológus. Csak legfeljebb másként mondja el, azt amit mondani szeretne.


 nem (1) : számozott érvekben és
 nem (2): egy olyan vezérgondolatban, amely köré nagyon sokszor nagyon könnyű nagyon illusztratív részleteket biggyeszteni támogatásképpen. Mondom: azért mert valaki azt mondta egyszer, hogy egy vezérgondolat felgöngyölítése sokat segíthet egy teljes szerző életművének vizsgálatában, még nem kell feltétlenül hinnünk is ebben.

Higgyünk egyenlőre abban, hogy egy 150 éves évkönyv és regiszter fellapozása még nem filológia. Egy életrajzi adat lecsekkolása még nem filológia. Nem filológia a szokásosnál hattal több könyv elolvasása.
Nem verekszem meg érte, csak mondom: ha a gondolati tartalom (tanulság, mondanivaló, izgi részlet, további gondolatokat ébresztő provokatív állítás) előadását eggyel több bibliográfiai tétel átlapozása segíti elő, illetve az, hogy néha szokatlan dolgokat tegyünk bibliográfiai tétellé, nos az meg végleg nem filológia. Egy szegényes gondolat nagyon stabilan aládúcolva, még akkor is gondolat, ha csak egy és nem hetvenvalahány. De egyik sem, és nagyon nem filológia! Mert olvasható. Mert nem rekonstruálandó. Mert nem az szorul tisztázásra, hogy melyik szót melyik követi, mert ki van adva, sőt az már korrigálva is volt. Ez filológia lenne.
De még azt is nagyon rosszindulatúan állíthatjuk, hogy ha valaki filológiai eljárásokat alkalmaz, annak nincsen legalább egy átadandó gondolata.
Higgyék/higgyétek el: néha az nagyon, sőt dosztig elég.

2010. február 28., vasárnap

Globális Forschung – Lokális rendezvények

Varga Péter András előadása Kolozsvárt


(EMFT Fenomenológia Műhely – 2010. 02. 23.   12:00)

 - szubjektív beszámoló -










A németországi kutatási lehetőségek tulajdonképpen – túlzás nélkül – nagyon jók. Németország elég jól el van látva archívumokkal, tartományonkénti akadémiák könyvtáraival, lokális kutatóközpontokkal. Mindenkinek megvan a saját maga portája, amely előtt kéz- és nyomtatott iratokat sepreget. Arról az országról van szó, amelynek őse még végleges fővárost kapott és amelynek jogelődjét egy türingiai kisvárosban ratifikálták. Persze ezt mindenki tudja. Azt is persze mindenki sejti, hogy aki német anyanyelvű szerzőt kutat, annak előbb-utóbb el kell jutnia valamelyik német és lokális Forschungsstättére. Még akkor is így van ez, ha egy német nyelvű szerző életművének felleltározása és megőrzése alapvetően az anyaországhoz képest nemzetközi terepen, esetleg nem is német nyelvterületen történik. Különösen így van ez Edmund Husserl esetén, ahol az a tény, hogy történelmi körülmények összejátszása miatt flamand terültere menekített Husserl-hagyaték helyben szülte meg a filozófus írott örökségének archiválását, még semmit sem dönt el arra vonatkozólag, hogy Husserl kutatni csak Provincia Belgica-ban lehetne. A Husserlre és az úgynevezett fenomenológiai mozgalomra vonatkozó eredeti dokumentumoknak nagy részét ma is őrző leuveni Hoger Instituut voor Wijsbegeerte mellett a Husserl kéziratok másolatát őrzi még kölni és az állománya tekintetében jóval a kölni alatt maradó freiburgi archívum. A klasszikus német fenomenológia úgynevezett megalapítójával és a filozófiai iskolák intézményes keretén túlnyúló fenomenológiai mozgalommal kapcsolatban iratok sokasága lapul a hallei, göttingai és müncheni könyvtárakban és levéltárakban. Aki tehát azt állítja, hogy a Husserliana szerkesztése mind a mai napig folyik Leuvenben, annak azt a kiegészítést kell tennie, hogy számtalan más anyag figyelembevételével – és ha közben a Husserlinának is felnyitjuk láthatjuk, hogy konkrétan szerkesztői munka folyik az esetek mintegy harmadában-felében németországi kutatóhelyeken is.
Az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság fenomenológiai műhely című rendezénysorozatának meghívottja olyan ember volt Varga Péter András személyében, aki nagyrészben ismeri mindezeket a helyeket, úgy is mind kutatómunkája állomáshelyeit. Fontos dolgokról van szó, mert előadónk történeti, klasszikus manírban nyilvános felolvasásként prezentált szövege nem egyszerűen felleltározta azokat a dokumentumokat, amelyeket archívumi munkával összegyűjtött, olvasott. Azért fontos ezt mondani, mert ezzel előadónk sem tett mást, mint amit az archívumok rendezői és alapítói úgy általában tenni szoktak: filozófai szempontnok alapján tárt fel egy rendkívűl jól dokumentált filozófia szövegkorpuszt. Archívumot alapítani és működtetni, a levél- és kézirattári anyagot kezelni nem feltétlenül antikváriusi feladat, nem feltétlenül szövegellenőrző és paleografikus munka. Hanem rendkívül sokszor annak a tudománynak a szaktudományos feladata, amelyben a levél- és iratszerző tevékenykedett. A Husserl-archívumok esetében sincs ez másképp. Eugen Fink vagy Ludwig Landgrebe Husserl egykori asszisztensei, az anyagok első Husserlen kívűli rendezői nem arra kaptak megbízást, hogy monumentalizáljanak vagy antikvarizáljanak egy x terjedelmű anyagot, hanem arra, hogy egy egyszerű és koherens koncepciót adjanak egy koncepcióját tekintve túlterhelt anyagnak. Filozófiai feladatot kaptak, amelyet nem lehet a betűformák szevedélyének és a színes tinták perverz szeretetének felvállalásával elrendezni. Varga Péter előadásában az is kiderült, hogy a filozófiai koncepcióak minden tekintetben súlya van. A Husserl-archívumok rendezői olyan erős koncepciót is képesek voltak működtetni, amely a szövegek kiadását évtizedekre meghatározta, viszatartottak illetve promováltak bizonyos szövegeket, atírtak és saját hozzáírással adtak ki változatosabbnál változatosabb textusokat. Publikálása tekintetében elhalasztottak olyan kulcsfontosságú gondolatokat, amelyek a további recepciót más irányba tereltek volna. Úgy tűnik tehát, hogy ha a történelem sokkal nagyobb türelemre és körültekintésre tanít minket, a filozófiatörténet is megteheti ugyanezt. Sőt meg is kell tennie. Ezért van szükségünk filozófiatörténetre, és ezért kell viszatérnünk annak legapróbb részleteiig ahol csak lehet és ahol csak alkalmunk van rá, hogy megmutassuk a filozófiatörténet tanulmányozása csupa gondolat, érv és probléma. Csak ezek után toll, ceruza és személyes gyorsírás.