Az európabajnokság kimondhatatlan gyöngesége

Romániában lehetelen unatkozni. A román válogatott futball-európabajnoki távolmaradása elképesztő közéleti pillangóeffektust generált: egy magasszintű plágiumvádat, majd az egykori kormányfő öngyilkossági kísérletét, amely utóbbi számottevő kegyeleti aktusra sem sarkallta az ellenzéki sajtóorgánumok szakíróít és így meglehetősen elgondolkodtatónak nevezhető. Minden tekintetben.

És mégis uborkaszezonális témában szólalok meg: nem szeretem ezt az EB-t és azt sem, hogy miket írnak róla. Az EB-t azért nem, mert tulajdonképpen rossz. Kategorikusan. Persze kiváló a gólátlag, csodálatos volt ez az Ibrahimovics, a frusztrált Balotelli, a Magyar Optikai Egyesület öt új dísztagja, akik magukon viselik a felelősségét annak, hogy a nemzetközi futballszövetségek nem hajlandóak (még ha szépen kérik őket, akkor sem) feladni a biológiai alapokon szervezett futballbíráskodás egyetlen apró részletét sem. Például ellenállnak egy megfizethetetlen webkamera beépítésének a nemzetközi versenyeken szabványosított kapufákba, azért, hogy az emberi faktorból származó tévedés lehetőségével őrízzék meg a futball kiszámíthatatlanságának mítoszát. Az évi eurótizenvalahánymilliós sztárfizetések focijában valóban ez az az ellensúly, amit igazán oda kell tenni a mérleg másik serpenyőjébe, főleg hogy azután éppen ezek miatt a hibák miatt marasztalják el a szerencsétlen játékvezetőket. De persze ez még nem is baj. Ez az EB számomra az eddigi legagresszívabb extrafutboláris tevékenységek tárháza, legalábbis világ- vagy kontinensviadalon. Orosz szurkolók „this is Russia“-transzparenst feszítenek ki Varsóban, majd stílszerűen egy Visztulahídnál esnek egymásnak a rájuk támadó lengyelekkel, az UEFA folyamatosan mindenkit megbüntet rasszizmusért és reklámozásért, miközben elég kevés szó esik arról, hogy a legnagyobb csapatok meglehetősen gyengélkednek és koránt sem tekinthetőek már akkora esélyeseknek, hogy az EB eddigi egyetlen értékelhető tettét a görögök követték el az oroszok legyőzésével, ráadásul úgy, hogy a legjobb játékosukat egy meg nem adott büntető miatt teljesen jogosan született reklamáció miatt tiltották el a németek elleni negyeddöntőtől.

Arról sem beszélnek (legfeljebb mellé), hogy teljesen átalakult a futball. Ez elsősorban a játékoskvalitások átalakulásával történt és nem azért, mert az állítólag korszakos spanyol-barcelonai stílus egy bársonyos forradalomban kiirtotta a régi fizikális futballt, vagy mert gyorsult a játék ritmusa és ebben lassan nincs különbség az élcsapatok terén. Nem, nem és nem. A fő ok és mindenek lerombolója tehát a játékoskvalitások átalakulása. Ennek mindjárt három leágazását is megfigyelhetjük: 1.) hihetetlenül kevés a jó befejezőcsatár (aki berúgja a gólt – mert ez az egyszerű szerepe – és nem próbál még egy utolsó (belefér) passzal cifrapalotát építeni); 2.) divatba jött (és így hihetetlenül sok) az olyan gyors és jól cselező szélső aki képtelen beadni vagy adott esetben gólt lőni, viszont harmincméteres szólókkal kápráztatják el a nézőket és ezzel legitimálja saját jelenlétét (azs első típusú játékossal kombinálva focinézőnek garantált az idegbaj), 3.) Nincsenek átlövőképes középpályások, azok, akik egy betömörült védelmet képesek lennének kívülről feltörni jólirányzott lövésekkel.  Ez persze mind cáfolható, elsősorban az EB gólszámaival (ami a játékritmus és tömör középpályák eredménye) bizonyos összeszokottan működő válogatottakkal, de ékes példái mindennek a príma oroszok és a túlértékelt hollandok.

És sajnos (legnagyobb szubjektív bánatomra) a németek is. A német foci ugyanis a kiváló anyagi viszonyok és mintaszerű szervezettség ellenére is valami sajátos kórban szenved. Beleszerettek bizonyos valóban tehetséges játékosokba, akik nagyon fiatal koruk óta ki- és becserélhetetlen (csak a kezdőtizenegyben lehetnek vagy a kórházban) elemei a német focinak. Schweinsteiger, Podolski nagyszerű futballisták, ami tény, viszont érdekes módon mindig megkérdőjelezhetetlenül jól játszanak. Podolski félelmetes ballába bármikor lecsaphat, Schweinsteiger pedig akkor is a legnagyobb stratéga, amikor a két középső védő és Sch. középpályástársa Khedira koordinálják az összes hátulról érkező taktikai mozdulatot.  Ez az oka (és csak ez) annak, hogy zúgolódnak a német játékosok. A német bajnokság két legjobb német szélsője (Götze és Reus) eddig egyetlen másodpercet sem játszottak, a Schweinsterger sérüléseivel a Bayern irányítójává váló Toni Kroos pedig érthetően sértődött, 15 perces szereplésekkel nem lehet megfordítani egy meccset (eddig nem is kellett, szerencséjükre), főleg ha támadásépítésre érkezik az utolsó negyedórára. Ezért – a cserejátékosok hanyagolásáért, a túljátszatott sztárjelöltek kifáradásáért – nem csak az edzők a hibásak, hanem éppen annyira hibásak a klubok és a sportszövetségek és – sajnos ez a baj – a sajtó is, amely főleg Németországban nagyon vonakodik az egykoron médialovaggá ütött kedvencek szidalmazásától. Az új lovagok pedig nagyon rosszul reagálnak mindenféle kritikára. Pedig senki sem kéri őket, hogy távozzanak, hanem csak arra, hogy ne képzeljék magukat többnek, mint amennyit érnek és néha legyenek szívesek leülni a kispadra.  A német sportszövetség ráadásul a tökéletes együttműködés és méltányos egyenlőség jegyében tulajdonképpen kiszuperálta a konzervatív csapatkapitány-fogalmat (illetve ennek tapasztalati alkalmazását is). Az új elv, az úgynevezett lapos hierarchia (flache Hierarchie) egyik hátulütője, hogy a két vagy három elsőhegedűs pandemóniumában képtelenek egybentartani a csapatot, illetve képtelenek olyan helyzetekben rangsort kidolgozni, amikor erre valóban szükség van, például tizenegyes- vagy szabadrugásnál. Az erők elosztása korrekt, de ugyanúgy nem értenek szót egymással, ahogy a sajtóval szemben is inkább barátságosak, mint kifejeznék nemtetszésüket. Ki sem szeretnének esni az egykori, megérdemelt sikereik által meghatározott bűvös elismertségből és tesznek is ezért. Kommunikációs és gyermekes érzelmi játékok eszközével.

Barátaink állandó játéka persze egy klasszikus problémát vet fel, semmiképpen sem újszerűet mégpedig azt, hogy az indulat hevessége nem igazolja az indulat objektumát, bármennyire is igazolja az indulat objektuma az indulat hevességét.

Hol van már az az Otto Rehhagel, aki elő adásban kezdte el fütyülni az Örömódát? Végülis, igen, 2004-ben EB-t nyert a görögöknek. A németek meg lehet, ismét begyűjtik (nem jegyzett, mert EB-n nem jegyzik), de persze a szurkolóknak nagyon fontos harmadik helyüket. Ha nem így lesz, csak a kivétel erősíti az új és életerős szabályt.