Erőfoci

Tegnap-tegnapelőtt nyertek a németek az angolok ellen Oranje Vrijstaatban.

Sohasem értettem a német válogatott labdarúgó stílusát miért hívják északeurópai erőfutballnak, pedig ez egy iskolás nemzetkarakterológiai ügy, mindenki tud róla, hallotta otthon vagy a tévében, esetleg olvasott róla valamit a hálón vagy netalántán egy roppant érdekes kiadványban. A hatékonyság az nem feltétlenül párosul szépséggel, meg legtöbbször ki is zárják egymást, segíteni meg aztán tényleg nagyon de piszok ritkán segítenek egymáson.

Mert persze volt is ebben valami, mint Németország unszimpatikus ridegségében is, amire ezt az egész ügyet rá lehet kenni és lehet belőle eredeztetni a hatékony erőfoci elképzelését. Ugye emlékeznek Leopold Kessler mondtára az Europából, amikor kauciót kell fizetnie azért, hogy hivatalba léphessen a Zentropa vasúttársaságnál: "You just can't afford to work in this country". Kiváló meglátás.

De az a film is a szinte még háborús németországi állapotokról szólt. Az pedig igencsak megváltozott, de főleg 1954 után.

Mert a német futball nem volt egy nagy dobás a háború előtt. A szimbolikus jelentőségű '36-os nyári olimpián például a lassan negyvenet töltő Joseph Herberger (aki Bernben esős pályát kért és kapott Sebes Gusztáv fiai ellen) kapitány első tornáján csúfosan leszerepelt a német válogatottal és nem volt sokkal jobb később sem. A focinak nagyobb szociális hatása sem volt, nem számított első számú nemzeti sportnak és nem mozgatta meg a német társadalom egészét. (Akkor még a Günter Grassok nem jártak ki a német kupadöntőkre) Nem is volt nemzeti kérdés és nemzetkarakterológiai pedig pláne nem, hogy mit csinál a Nationalelf. Majd ellesznek ők is. Hogy aztán 1954-ben a sportszerűség háborús jóvátételi ikonjává vált a magyar válogatott többek között számomra is máig érthetetlen (hiszen nagyon is érthető) legyőzése, sokmindent megváltoztatott. Meg persze az ott mutatott játék. Nem volt látványos, de borzasztóan hatékony, tudják amolyan erőfoci. Megszületett az új kiváló nemzeti skatulya. A nem olyannyira glencend, de kitartó, szorgalmas és immár valamennyire sportszerűen német csapat, amely kicsit sótlan, de képes a nagy meglepetésre. Csak azt nem értem, hogy a mindenségbe maradt ez meg egészen mostanáig.

Mert engem is arra tanítottak, hogy erőfutball ez gyerekek. Mivel nagyapám a teljes férfitársasággal halgatta Szepesit, amit majdnem meghal a rádióban, nem is taníthattak mást a kisunokának sem, mint hogy ez egy erőfoci és nem valami szép. Bezzeg Czibor.

Azután jött az új generáció, aki 1966-ban volt tinédzser (pl. jóapámé), és először láthatta tévében a német válogatottat vébédöntőben. Arról mesélt, hogy ez ezek persze erőfocisták, de hogy Beckenbauer micsoda támadó középpályás volt, mielőtt Schön rá nem rakta Bobby Charltonra a döntőben; hogy Sepp Maiernek milyen emberfeletti bravúrjai voltak; hogy a Uwe Seeler hogy egyenlített ki tudatosan egy tarkóval fejelt íveléssel az angolok ellen, hogy aki látta Gerd Müller játszani, az tudta, hogy nem az opportunizmusa miatt akkora játékos, mert hiába lőtt negyvenből harmincat 10 méteren belülről, de hogy emelte be azt a labdát az Atleticónak az újrajátszásban, meg mekkorát vágott a léc alá a Reálnak hetvenhatban, hogy passzolt az az Overath és micsoda szabadrugásai voltak Breitnernek, meg egyéb hasonlók.

Aztán jött a még újabb generáció. Én meg mindig emlékezni fogok arra, hogy a keleti blokk egyik legtúlhájpoltbal csapata, a Jugoszláv válogatott micsoda zakóba futott bele '90-ben az első meccsen, hogy mit jelentett az isteni Lothar lendületes középpályauralma, Brehme rendkívűl technikás össze-vissza csavarodó lövései. Majd néhány év múlva Effenberg kreatív irányítójéka és az a szinte teljesen tehetségteen edző, aki nyolc évig talán csak '96-ban tudott egy hónapig inspirált lenni (főleg mert a csapatban volt az éppen aranylabdás védő), de két évvel azelőtt elvágta a csodálatos Stefan elől a válogatottban való szereplés lehetőségét (a híres mutogatós fegyelmiről van szó). Mindannyian csodáltuk a negyven éves Matthäust, aki már öregkorára liberóként őrjítette meg a Barcelona a Dinamo Kijev és Manchester középpályásait.

Aztán persze jött a borzalmas kétezres évek eleje (egy nemzetkarakterológiai rutinvébédöntővel, Európa leglesajnáltabb csapatától), valamint a Sammer ifjúsági programja, amely mára érett be, de persze még nem tudjuk, hogy mennyire. Az látható, hogy modern ügyről van szó, ami nem törődik sem előképekkel, sem az úgynevezett deutsche Tugendekkel, pontosabban másképpen törődik velük. A német foci egyik lényeges hibája, volt és ezért tényleg kellett a küzdőszellem, meg a soha nem adom fel és a majd-csak-ha-beszálltunk-a-buszba-na-akkor-hagyom-abba mentalitás, szóval a német foci hibája az volt, hogy borzalmasan nem tudtak egy meccset elkezdeni, és ez nem nemzetkarakterológiai dolog, hanem egyszerű edzői eltaktikázás, pontosabban egy tudatosan vállalt reakciós futballfilozófia. Ez kétségtelenül csak akkor lett látványos, amikor kapaszkodni kellett az eredmény után és még így is általában bejött. Ennek a feladása borzalmasan lassan ment, Beckenbauer kapitánysága volt az egyik első újdonság e téren, majd a kilencvenes években egy tiszteletbeli svájci mutatta meg a Bayern Münchennél, hogy akkor is lehet tulajdonképpen jó védekezés alapú taktikát játszani, ha az elején kizárólag Te irányítod a meccset. Ez az, ami az ifjúsági nevelésben már vagy nyolc éve ott lapul és most kezd érződni Németországban.

Meg persze a klasszikus német foci-aranykorszak játékstílusának néhány alapeleme. A kvázi-liberó vagy védekező középpályás játékának visszavétele (ezt játszották '90-ben Augenthalerrel és Buchwalddal), a 4-4-2-es formáció szép lassú feladása és a fiatal játékosok könnyed beépítése a csapatba.

Ez utóbbi egy klasszikus holland futballakadémiai húzás, az innovátor ország híresen nem a múltból merítő történetfilozófiai elkötelezettségének bizonyítéka, amit lassan a németek is felfedeznek magukban vagy legalábbis úgy tanulják meg, mint a saját leckéjüket, vagy úgy kultiválnák, mint saját jellemvonásukat. Mintha néhanapján olyanok lennének mint a lesajnált nyelvrokon, a germán hörghurutos gyermekek nyelvét beszélő vadkapitalista kereskedőország fiai.

Eblematikus volt a minap Sami Khediera nyilatkozata, amikor arról kérdezték, érez-e elégtételt azért mert az 1966-os döntő bírói tévedése most az angolok ellen fordult. Azt mondta: "Erről lehet sokat írni, de tulajdonképpen engem személy szerint egyáltalán nem érdekel."

Van valami a nemzetkarakterológiából, ami persze igaz. Németország háború utáni külpolotikaimagatartását jól példázza a foci. Németország exportország, mindent gyárt és elad külföldön, általában jó  minőségben. A foci is fontos exportcikk. Németországé a világ egyeseknek talán meglepetésre negyedik legsikeresebb (nemzetközi szurkolótábor és az ezzel járó bevételek) klubcsapatbrandje, a Bayern München. Németország ráadásul éppen azzal mutatta meg életképességét, hogy valamilyen fajta diplomáciai karaktert csillogtatott a világversenyeken. A német életképesség és protestáns kapitalizmus fontos diplomáciai szimbóluma volt és lesz a Nationalelf (nem csak a Siemens, a Blaupunkt, a Porsche, a BMW, a Schneider, az Opel, a Quelle vagy Mercedes-Benz, Michael Schumacher és persze Heidi Klum).

Bafana, a vállalkozó szellem

A piac úgy reagál, mint egy jól funkcionáló sündisznó. Gyorsan.
Összesen 10 (kruger)randért

Vihar a sarokban

Szilasi László: Szentek hárfája. Magvető, Bp., 2010.

Őszintén szólva nem vagyok alföldpárti. Nem is volt sok közöm hozzá azt leszámítva, hogy eddigi életem nagyrészét lapos helyeken éltem le. Persze ezt a dolgot (az alföldi születést) ugyanúgy nem lehet elfelejteni, mint ahogy azt sem, hogy az ember gondolkodjon a szülő földrajzi környezet mentalitásbeli (vagy saját mentalitására tett) hatásain.

Sokszor gondolkozik az ember például azon, hogy az alföld azért általában piszok gazdag. Az alföldön mindig van pénz. Az alföld mindig hamarabb talpra áll, még ha többször is pusztul el. Az alföld gyorsan regenerálódik és gyorsan képes menedzselni egy kulturális átrendeződést. Az alföldön zsíros a föld és ezért nehéz jó bort találni, de mindig van elegendő szarvasmarha és búza ahhoz, hogy minden mást be lehessen szerezni. Az alföldi ember amúgy is inkább kereskedik és befektet, mivel húsz év kollektív termelő munkával elképesztő spekultatív tőkét lehet itt, ezen a tájékon felhalmozni. Az alföldi az, aki a leghamarabb kezd el csencselni és az alföldinek mindig van lehetősége arra, hogy a szorgalom hiányában is haladjon. Az alföldi nem kell arra gondoljon, hogy éhen marad (mert ha nem kap, majd szerez), ezért telmészetes módon nem fog odáig satnyulni, hogy éhkoppjának nemes perceiben kontemplálódni kezdjen. Az alföldön gyorsan lehet fejlődni, ezért nem éri meg pepecselni. Főleg a kis, amolyan "mezei" mezővárosokban. A kis mezőváros soha nem fog komoly kontemplatív teljesítményre sarkallni, mert addig kell haladni, ameddig az újabb nyíltszíni támadás nem készül ellened és a vidéked ellen. Addig meg nincs értelme kontemplálni. Ha meg a támadás elmarad, hét akkor pláne nem - élvezni kell, ezeket a nem túl nehezen jövő lehetőségeket, egészen addig, ameddig a város lakossága meg nem halad egy bizonyos lélekszámot. Azután már úgysem lehet kontrollálni a kontempláció és a bohóckodás mértékét. De ameddig nem haladja meg, addig minden ugyanúgy marad.

Szóval az alföld azért tud minden más terülthez hasonlóan meghatározó lenni, mert itt minden olyan gyorsan változik és olyan gyorsan talpraáll, de általában és az esetek nagy többségében sem a fennségest sem a érdek nélküli szépet nem ismeri és ezen nem is gondolkodik. Főleg a nagy pannon alföldön és annak egyik leggazdagabb és legtöbbször végigpusztult régiójában a Tisza és a Körösök vidékének közén.  Kevesen jutottak el itt a Kárpát-gyalázásig és csak nagyon kevesen akartak innen feltétlenül elmozdulni. Főleg ha nem csak fellábbal, hanem menthetetlenül ide születtek. Tudják: széles utcák -- egyenes gondolkodás. Nehéz itt letérni balra is meg jobbra is. Meg ide mindenhonnan befúj a szél és mindenféle ember seperc alatt idetelepül. Az ember pedig nehezen jut el odáig hogy világának végcélját és kultúráját, ne csak annak bővülését jártassa fejében fel és alá.

Hiszen tudjuk, hogy egy közönséges mezővárosban senki sem fog gyilkolni az inspirációért és senki sem gyilkolna azért, hogy egy műalkotásban tulajdonsoként részesüljön. Főleg nem rafináltan, ügyesen és brutálisan, nem a kisközösség szeme láttára és nem az érdektelen káoszért.

Mégis miért történhet ez meg 1924-ben egy Nagyszalontától mindössze ötven kilométerre levő magyaralföldi urbánus tucattömörülésen? Mi a feltétele annak, hogy valami ilyesmi történjék? Egy levitézlett birodalom késő maradéka kell ehhez. Alföld és emberek egy olyan csapata, amelyik habár egy város közepén, de még mindig folytonosan törekszik egy pontos és kimerítő toronygombiratra.

Többek között erről érdemes kiérlelt, hosszú elbeszélő prózát írni. Főleg 2010-ben. Éppen ideje volt. Azt hiszem, gyerekkorom óta vágytam valami ilyesmire. Csak nem mondtam.

You can't succeed in a rush

A máig legszebb és a jelenlegi körülmények között talán legtartalmasabb magyar nyelvű bölcseleti folyóirat óraművében kisebb homokszemek görögnek.