Pensatori. Primo tomo ;)

Életem első olasz könyvélménye egyre felülírhatatlanabbá teszi azt az előítéletet, hogy a szaknyelv hamarabb érthető, mint a közönséges konyhacsevely. Vincenzo Costa Husserl-monográfiája a római Carocci új Pensatori-sorozatának első nevesített kötete. Mint az alábbi nem transkribált eredeti fotókópia mutatja annyira fel is csigázott, hogy elkezdtem méltatlankodni, miket ír a pasas. (Aki erről ír az lenyen szíves reflektáljon legalább erre, - még ha nem is ért vele egyet és ha ennél frissebbekre nem is futja). Egyébként elég korrekt a könyv ezt leszámítva - kár hogy a konstitúcióeléletnek nevezett jelentéktelen csacskaságot egy percig sem tárgyalja külön fejezetben.

De ez az olasz, ez nagyon ejnfah és mit édlen ejnfált durhlézbár. Meg kéne már tanulni.

Ettől függetlenül ugyanolyan gyorsan vesz át jól bejáratott szakmai fordulatokat a nyájas szerző olaszul, mint bármely másik nyelven, és itt is ugyanazt érzi a figyelmesebb szemlélő, mint bárhol, de tényleg bárhol máshol: vannak szerzők (úgy értem azok a szerzők, akiket kritizálunk, jelenleg E. H), akik nem elég korszerűek és bizonyos dolgokkal adósok maradnak, nem tudják azt elvinni a következtetés végleges formájáig.
De kérem szépen, mi az hogy adós marad? Mi az, hogy nem viszi el addig, ameddig kellene? Olyan ez mintha legalábbis tudnánk, hogy mi az a formula, amelyet ki kellene dolgozni, mintha meg lenne határozva, hogy a mi az az eredmény, amelynek elérésével már nem maradunk adósok senkinek, ha a tudományos közösségnek már eleve nem, azért még a száguldó agyú, a mindennapi élet megszállottjaiként ismert diákoknak se'.