Mintegy fél éve sincs, hogy a bosnyák-svéd Zlatan Ibrahimovićot és a katalán-spanyol Gerard Piquét állítólagos "kézfejsimogatáson" kapta egy lesipuskás fotós a Nou Camp parkolójában.
A spanyol sajtó focista-homoerotikus botránya Zlatan hagyományosan határozott egyszerűségének köszönhetően nem robbant ki, ugyanis frappánsan válaszolt az őt a fotóról faggató újságírónőnek: "Látogassanak meg otthonomban a nővérével és akkor majd megmutatom, hogy mennyire vagyok buzi".
A kérdés akkor került újfent elő, amikor a der Spiegel egy cikkének köszönhetően felmerült a futballista homoszexualitás mint kerülgetett, de persze soha sem tisztázott tabutéma. Michael Ballack luxemburigi illetőségű menedzsere, vagy németesen "játékostanácsadója", az ügyvéd Michael Becker "valószínűleg" arra válaszolva, hogy valamelyest nehezebbnek érezte védence pozícióját a válogatott keretében (a vébe előtt és alatt), megszellőztette azon gondolatát, hogy tud valakit a frissen leköszönt egykori német válogatott generációból, aki fel képes sorolni a Nationalelf homoszexuális különítményét - inkluszíve a biszexeket is.
A Spiegel meg is írta, majd több helyen taglalták a látszólag bizalmas információt, ami Becker szerint korántsem az: állítása nyomán a sajtó legtöbb szakírója tudja, hogy miben áll a Löw-válogatott "melegkombójának" nagy összeesküvése.
Látszólag persze senki sem tudta.
Sokat beszéltek aztán arról is, hogy a német válogatott új stílusa sem köszönhető másnak, mint egyfajta nőies kromoszómaátrendeződésnek, amely kiirtotta a kemény harcos focit és valami könnyed passzolgatásba fullasztotta a hagyományos német küzdőszellemet. Ez persze ment a rendkívűl nyámnyila és nőies angolok, meg a kislányosan naivka argentinok ellen, de a mérhetetlenül virilis (csak hosszú passzokkal és húsdarálószerű bekkjátékkal taroló) spanyolokon ismét fennakadt a német köcsögteam. Hadd ne kommentáljuk ezt az eszmefuttatást.
Következmények. Egyrészt saját hibájából és frusztrációjából egyből nácistátusba került a jó Michael "von Görlitz" Ballack és szócsöve, kedves tanácsadója. Egyből ők lettek a képzeletbeli Himmler csatlósai, akik elő akarják hívni a huszonegyedik századi hosszú kések éjszakáját a félelmetes Philipp Lahm köztudottan buzitanya SA-ja ellen. Másrészt elindult a nagy találgatás arról, hogy mikor kezdődik el már végre a meleg focisták tömeges coming outja, ez az elképesztő feszültség mikor robbantja már szét a kirekesztő magatartás kalitkáját.
Valljuk be őszintén, tudjuk, hogy a profi férfisportban mindig voltak melegek. Azt is tudjuk, hogy nem nézik jó szemmel őket. De azt is tudjuk, hogy nem Németország ennek az egyetlen helyszíne. Az egyetlen öngyilkosság, amit egy magát feltáró profi játékos hajtott végre a Premier League-hez kapcsolódik. De nem hemzsegnek a coming outok Spanyolországban és a pápista olaszoknál sem. Azt hogy a nemi identitás tekintetében a rengeteg liberális átrendeződésen átesett foci még mindig az egyik legkonzervatívabb ügymenetű szakág, nos ez sem kérdés. Csak az a kérdés, hogy mi is pontosan a baj mind a konzervatívokkal, mind pedig Ballackék véleményével, ami persze - tudjuk - magánvélemény?
A német foci hagyományosan olyan csapatsport, amelyben a szakmai közösség megtartó erőként tudott fellépni, főleg olyan helyzetekben, amikor az úgymond játéktudás az ellenfelekkel szemben alulmaradt.
De mi változott most ehhez képest? A németek nem jutottak be az elődötőbe? Nem hívták fel magukra a figyelmet? Nem volt kimagasló játékosuk? Nem hozták fel azokat a játékosokat méghozzá döntő módon, akik a bajnokságban csak bukdácsoltak, vagy egész szezonban rúgtak annyi gólt, mint ezen a tornán?
De, de, de és de. A szakmai közösség ereje felülírta azokat a mutatókat, amelyek a hivatalos statisztikákon mindig valahova nagyon alacsonyra süllyedtek. És ebbe beleférnek az olyan konzervetivizmus által meghurcolt jelenségek is, mint a melegek coming outjának elmaradása. Tulajdonképpen bárki örömmel rejti el azt a magánéleti problémáját, amelyet látens homoszexualitása okoz, ha egy sikeres szakmai közösség tagja lehet, még akkor is, ha ez a dolog mérhetetlenül nyomasztja. Sőt egy sikeres szakmai közösség mentsvára lehet sok hasonló magánéleti kérdésnek. Magyarán, ameddig a csapat jól játszik, nincs buzisági kérdés, sem a privát elmében, sem a sajtó nagyobb nyilvánossága előtt, főleg azért nem, mert a százszorosan viharvert és véleménye szabad kinyilvánításától megfosztott egyén képes másfaja kifejezést adni megelégedésének akkor, ha professzionálisan elér egyfajta egyensúlyt. A foci nem magánéleti kérdés. Ha az lenne semmit nem érne a csapatsportok éthosza.
Hasonló a probléma azzal a nemkevésbe gyűlölt magatartással, amit egy konzervatív véleményalkotó tanusít meleg embertársai irányában. Ilyen vélemények szintén akkor kerülnek elő, amikor vagy nem vagy benne egy szakmai közösségben, vagy úgy érzed, kikerülhetsz belőle. Ballack nem lett a válogatott kabalája mint az ikonikus Beckham, nem ült szép mellényben és öltönyben a kispadon, nem volt ott konstans módon a csapattal, nem üvöltött amikor kellett volna, főleg a spanyol meccs előtt nem, amikor a hülye, a vébé utánról szóló kapitánystátusról szóló vita is kirobbant (a buzi Lahm szeretne továbbra s kapitány lenni!). Kikerült a szakmai közösség bűvköréből. Főleg akkor, amikor a teljes német sajtó legalább egyszer minden találkozó után megpendítette, hogy szükség van-e még a csodálatos Michaelre? Nehéz ezt elviselni, kétségtelen.
Dolgozni kell azon, hogy ez a kérdés értelmetlen legyen.
Talán nem úgy, hogy belenyúlunk a csapatsport néhány alapvető törvényébe. Meg a generációs törvényszerűségekbe, abba hogy Ballack és a 2002-es VB generációja éppen most távozik a porondról.
És a Ballack-kortárs Klose a maga 4 góljával és nagyszerű játékával? Hogyan érzi magát a sok buzi közt? Elfelejtette, mert éppen ott volt, a közösség kellős közepében.
