Miklósi moritat

[Rubin Szilárd: Aprószentek. Bp.: Magvető, 2012.]

  Taine valahol az írja, hogy az emberiség az építészet egyetemes történetében (és ezzel saját szellemi miliőjében) csak kétszer volt képes eredetit, világraszólót és minden öncélú vagy éppen kreatív ismétlést mellőzőt alkotni, az ókori görögök és a gótika idejében. Talán ennek az elnagyolt, de valahol megkapó gondolatnak az igazságát éreztem át akkor, amikor sajátos  és nagyon magamnakvaló módon elkezdtem ellenszenvet érezni a Nagyalföld iránt. Görög templomot persze sehol, de még gótikának is csak elvétve találtam nyomát (ahogy és mások, máshol és másképpen is megfogalmazták). Ha például, mint egykor rendesen, a négyes főút mentén vágtam keresztül a síkság közepén és Kecskemét is csak félreeső és megközelíthetetlen mezővárosnak tűnt, akkot Telegdtől a belvárosi plébániatemplomig semmit sem láttam, ami az építészet ez univerzálisan magasztos második korszakára emlékeztetett volna. Mindehol csak a gyökerek kikushadt maradványain tenyésző gyökeres gyökértelenség fogadott, legyen bár a templom nagy, vagy a palota cifra. A gyökértelenség számomra olyan átható volt, mintha egy a négyzetes, Colorado állambeli négyzetes városkát láttam volna valami régi, már megszelidült vadnyugatos anzikszon. És valahol ebben a számomra megemészthetetlen tájban fekszik Törökszentmiklós. Ha Nagyvárad felől Budapestre utazunk, valahol még Szolnok előtt, félúton, teljesen szétunva, kifacsarva, az összpontosítás minden belső ösztöke eltűnik és az utazás fásultságában vigyázni kell arra, hogy nehogy oda jussunk, mint egykori tanárom, aki, saját bevallása szerint ott valahol Törökszentmiklós és Surjány mellett elsuhanva vagy -zakatolva szokta „elveszteni a reményt“.

Ez a hosszú bevezető arra kellett, hogy valahogy éreztessem, milyen meghatározó élmény leírásával kezdődik a Rubin Szilárd hagyatékból kiadott, így hát örökösök és irodalomtudósok révén közvetített regénye, az Aprószentek. Mindjárt a legelején ott áll az a verscitátum, amely nálamnál sokkal kegyetlenebbül, meztelenebbül és a tudományos tudásra való közös hivatkozás legkisebb álszentsége nélkül adja az érzékeny költő, az éleslátó újságíró és a miskolci vasutasgyerek látleletét erről a tájékról. Szabó Lőrinc Újsághírben a végtelenjének egy részletéről van szó (9. – a szerkesztők leleménye egyébként, hogy a bemásolt szövegrészletet címének megjelölését Rubin abban a szövegben végzi el, amit a mintegy keret gyanánt a regény végére csatoltak – 258.):

[Földrészek nyílhatnak föl szemedben

hiába: nincs itt semmi:

Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken

nagyon keserves

egyedül lenni.

Határok! Európa! Szárnyak! –

Jaj, nem fog a sáron a hitnek, a vágynak

semmi hatalma,

mert errefelé csak az van:

sár, sár, és fáradt

közöny vagy bánat

emberben és kuvaszban:

rossznak nem rossz, jónak se jó,

s az esti gyors étkezőkocsijával

félnapra elmegy a civilizáció.]

        A könyv feszes nyelvezetű és rövid, és többnyire lényegretörő mondatokból, nagyfokú nyelvi tudatossággal megírt kéziratokból összeállított mozaik. A szerkesztő egy percig sem rejtegeti, hogy az utolsó fejezet, mintegy értelmezés gyanánt (vagy inkább: annak szánva) nem része az eredeti fejezet-osztásnak, ráadásul a hatvanas években íródott részletekhez képest sokkal fiatalabb, 2008-as (amely több háttérinformációt,  sőt visszaemlékezést is tartalmaz például Nemes Nagy Ágnes szigligeti írótáborban elhangzott pikírt de őszinte javaslataira a szöveg stílusa és lényegretörő nyelvezetének megőrzése tekintetében).  Töredékessége azonban egészében szándékolt, amellyel elsősorban a tervezet már az első lapokon bevallott megvalósíthatatlanságát mutatja fel. Ez ugyanakkor teljesen vállalható történetírói álláspont. Ilyen időbeli távolságból egy szándékosan gyorsan felderített és lezárt nyomozati anyagú vidéki kéjgyilkosság-sorozat megoldása ma már szinte teljesen lehetetlen és ez nem is lehet a szerző szándéka. Ráadásul a kérdés nem csak a korabeli szocialista társadalom elöljárói számára volt kezelhetetlen. A húszéves, fiatal lányokat a perverzió magas fokán gyilkoló, ugyanakkor nyomai eltüntetésére egyáltalán nem ügyelő női elkövető kriminológiai anomália, hiszen az emberölés ilyen neme valamilyen „hagyományosan“ férfiúi szándék vagy segítség nélkül elképzelhetetlen (az erotophonophilia, az öntvenes évek praxisaiban szinte kizárólag férfikór). A szerző többször utal rá, hogy a gyilkosságok korának ezen tudományos bűnöldözési zsákutcájából csak egy olyan hipotézis révén lehetett kijutni, mint amit végül maga is igyekszik az olvasóval éreztetni. Ő azonban nem egyszerűen a városban garázdálkodó orosz katonákat gyanúsítja, hanem a háttérben azt az érzelmi szálat sejti, amelynek erőssége miatt az egyébként teljesen öntörvényű és sokszor kezelhetetlen elkövető befolyásolható, zsarolható, illetve számára is idegen dolgokra volt felhasználható. Ezt a hipotézist azonban az eredeti szövegben soha nem adja elő, csak egyetlen pároldalas részletben utal arra, hogy az egyik a bűntette után rögzített vallomás nyomán a nyugati szovjet haderők még Ausztriában székelő főparancsnoka nyomban a helyszínre utazik és a kivizsgálást rendel el a helyi laktanyában. Magát a konkrét, de számára bizonyíthatatlan meggyőződést csak 2008-ban adja elő, immár a végletekig cizellálva.

Az írói motiváció ugyanakkor ennél sokkal összetettebb. Az összetétel elemei pedig befolyásolják egymást. Éspedig sokszor mélyreható módon.

Az író először is dokumentum-, vagy tényregényt ír (maga fogalmazza 1977-ben Kádár Jánosnak egy sokat mondóan visszautasított kérelemben, némi közös műveltségi hátteret is feltételezve, hogy „nem a valóság megismerhetetlenségének egzisztencialista tételét akarom dokumentálni, nem kafkai parabolát, hanem szocialista szellemű (sic!), művészileg megoldott és hiteles tényregényt szeretnék írni."). Másrészt saját alkotásfolyamatának érzelmi hátterét írja le. Harmadrészt pedig a történeti anyaghoz való esztétikai viszonyulását adja elő lenyűgöző tömörséggel. A szöveg töredezettsége tehát nem öncél és főleg nem modern modern írói arspoetica.

Először az történetírói-esztétikai elvről. Magáéva teszi és némi változtatással idézi barátja, Pilinszky János bonmotját: „Nem tudom elképzelni, hogy a múlt felé – s elsőként annak tragikusan lezárt eseményei felé – mi vonzaná a művészi alkotóerőt, ha – túl az emlékezet lehangoló illúzióján – nem épp a múltban érezné meg először a konkrét tett lázát, először a részvét hatékonyságát – anélkül, hogy bármit is megváltoztatna, bármit is meg akarna változtatni.“ (31.)

Végül pedig az érzelmi háttéről. A regényben többször megjelenik a nyomozó-író látomása arról, hogy a magányos, a sajátos alföldi körülmények között, a rendszer által (létező szociális hálózatok, minden rendszerbeli és erkölcsi sorscsapán ellenére tulajdonképpen működő intézmények, megvalósulófélben levő társadalmi mobilitás) mégiscsak elviselhetővé tett nyomorúságot elviselni mégsem képes, a környezetéhez képest túlérzékeny fiatal női intellektus hogyan örlődik fel. Objektíve rokon sorsok. Az író agglegény, aki a budai társbérleti dunyháját „feleségpótló pehelypaplannak“ nevezi, aki rendre azt panaszolja, hogy otthon senki sem várja. De nagyvárosi agglegény, akit a szociális hálózatok, a tulajdonképpen mégiscsak működő intézmények és a megvalósulófélben levő társadalmi mobilitás már nem mentenek meg attól, hogy intellektusának köszönhetően felőrlődjön. Az ő mágánya és az alföldközépi, reményvesztett világbeli lány magánya rokon magány. A többi földrajzi régió emberének egyedülléte mégcsak nem is hasonló ehhez. Ez gerjeszti benne a vonzalmat nemcsak a történeti személy, hanem egy rég halálbüntetéssel súlytott, állandóan és a kegyetlenség és az őrület legmélységesebb formájáig változásban levő fiatal lány iránt, akit rosszkor és csak jelentések, fotók és vallomások révén sikerült megismernie. Arról a lányról van szó, akit látni, beszéltetni, sokszor nevelni, ugyannakkor csodálni és – nevezzük csak így – legelfogultabb pillanatában ettől a sorstól megmenteni akart volna.