Hitet vallok

Mint tudjuk, a régi déliek különleges jelentőséget tulajdonítottak az olivafa bogyójának. Olyan életkörülményeket teremtett számukra, amely megengedte, hogy kevésbé gyakorlatias dolgokkal foglalkozzanak. Szerintük azonban ez elengedhetetelen volt ahhoz, hogy a gyakorlatias dolgokat is jobban végezzék. Engem azok érdekelnek, akik akarva-akaratlanul máig osztják ezt a nézetet.

2014. december 22., hétfő

Arrivage! Arrivage! Arivaj!

Régi – teljesen iróniementesen értve – mélyértelmű filozófiai belátás, hogy csak az ember képes arra, hogy különbséget tegyen a megismert dolgok lehetősége és valósága között. Ha ugyanis képesek lennénk mindent érzékszervekkel felfogni (amire nem vagyunk), akkor nem lenne szükségünk fogalmakra és szimbólumokra, ha meg képesek lennénk mindent fogalmak révén leképezni és elraktározni (amire szintén nem vagyunk), akkor nem szorulnánk rá a valóságot nyújtó érzékszervekre. Igen, a fogalmak és szimbólumok valami olyasmit hordoznak, mint hogy lehetőségekben is tudjunk gondolkodni! Aki már merengett el azon, hogy vajon mit is kellene tenni olyan helyzetben, amikor semmilyen pontos, közvetlen tapasztalata nincs esélyünk (pl. arról, hogy felszáll-e az ellenőr a következő megállónál), az tudja, hogy miről beszél ilyenkor a filozófus. Azok, akik magukévá tették ezt az eszmét, még azt is szerették hozzátenni az előbbiekhez, hogy a nyelv elég jól mutatja fel a kettősséget. Nyelvi szimbólumaik sokszor csak olyan lehetőségeket jeleznek, amelyeket nem feltétlenül tudjuk, hogy meggyökereznek-e majd a későbbi tapasztalatainkban, vagy éppen olyan dolgokat akarnak megnevezni, amelyek pontosabb megfogalmazására nem bírunk jobb eszközökkel, mint valamilyen egyszerű nyelvi formula.

Már csak azt nem tudom, hogy egy gyorsan változó, új szavakat – és tényleg: értsd szó szerint! – "viharos” gyorsasággal alkalmazó, elképesztően rugalmas (vagy ahogy egy barátom a napokban nevezte: reziliens) nyelv mit árul el az azt használó emberekről, illetve az ő tapasztataikról? Az egészen biztosan, hogy feszültség van a tapasztalatok lehetősége és valósága között. És hogy ezt a nyelv valamilyen gyors és újfajta használatával akarják áthidalni.

Csak pár éve nem vagyok állandó romániai lakos, de ma nem csak olyan szlengnek tekinthető új román szavak jelentését kellett megtanulnom, mint a magyar “rafkós” vagy a “roki”, hanem olyanokat is, amelyekre látszólag eddig nem volt bevett kifejezés. Vagyis valami hasonlóra volt, de senki sem használta az adott összefüggésben. Az értelmező szótárban ott volt, mint idegen szó, árnyalatnyival speciálisabb jelentésben. De egy magyar nyelvi logikában felnőtt embernek azután is idegenül hangozna, ha éppen már egykor valahol (mondjuk egy szakkönyvben) találkozott volna vele.


(1.) "arivaj":
A francia “arrivage”-ból. Eredetileg a hajók kikötőbe való befutását jelöli. Most valami egészen mást. Azt, amit az angol “[new] arrival” az áruházakban, hogy új termék érkezett.


(2.) "stolon":
A "stolo" latin tőből származó szó indát vagy indás szaporodású növényeket jelöl, mint például a földieper vagy a szamóca (de nem konkrétan szamócát vagy földiepret). A Nagyvárad közeli Ürögdön (Nojorid) valaki már nem úgy hirdeti, hogy földieper-palántákat árul, hogy azokat földieperpalántának nevezi, hanem hogy egy szakkifejézést használ, majd egy gusztusos földieprekről készült képet tesz alá illusztrációnak. Ebből gyorsan ki lehet következtetni, hogy hirdetése nem olyanoknak szól, akik egyszerűen gyors, porzás nélküli szaporodás nélkül gyarapodó, operatívan sokasodó növényt szeretnének maguknak, hanem olyanoknak, akik ebből már értik azt is, hogy ő földieper-palántákat árul. A szó mellől pedig hamarosan el fog tűnni a kép! “Inda eladó!” Ilyen egyszerű.

 A hasonlóan terjedő, idegen szavakból fonetikus átvétellel származtatott, eredetileg szakkifejezések meghonosodására pedig álljon itt egy rekord a családi oral history-ból (ugye milyen szokatlan?):

(3.)  I.E. (57), Bihar megyei lakos, arról számolt be kolozsvári egyetemi évei alatt hallotta először az “a debarasa” román igét, amely a francia “debarasé”-ból származik és azt jelentette, hogy az étkezés után a pikoló vagy éppen a szolgáló, esetleg a háziasszony leszedte a használt terítékeket az asztalról, vagyis valami olyasmit, amit az “asztalt bont” magyar elsődleges használatában. Bár hasonló, kifejezés révén való körülírás addig is volt a román nyelvben a vonatkozó cselekvésre, a hetvenes évek második felében hónapról hónapra vált egyre népszerűbbé a francia ige átvett változata. Olyannyira, hogy egy évvel azután, hogy még csak az asztalbontásra használták már átvitt értelme is lett: megszabadulni valamitől, valakitől, félretolni az útból, az utunkból!
  

Úgy gondolom, hogy mindkét szó nagyon gyorsan el fog terjedni az anyanyelvi beszélők között. Csak olyanokban vált majd ki idegenkedést, akik nem szeretik a szakkifejezések köznyelvi meghonosodását, vagyis, akinek a “nyílászáró” modoros, és a “ködzárófény” nevetséges, de a “ringlispíllel” sincs teljesen megbékélve. Értsd (akár így): nem annyira nyitott a lehetőségekre.