Nem szép dolog egyből a konklúzióval kezdeni. Mégis azt gondolom, hogy játsszunk nyílt lapokkal. Nézetem szerint a Királyhágó nyugati irányban való átlépése abban a tekintetben is vízválasztó, hogy belecsöppenünk a képmutatás sajátosan rétegzett kultúrájába. A kérdést nagyon jól megvilágította a Szalontai Lapok publicistája valamikor a XX. század első évtizedében, amikor valami olyasmit talált írni szülővárosom népéről, hogy "a házasságkötés pillanatáig az itteni lányoknak még a testmagasságában sem lehetünk teljesen bizonyosak". Nézzük csak, hogy miről is beszélünk. Álljon itt egy terepnapló, több helyről és több időben gyűjtött feljegyzésekkel.
"Egyik első meghatározó élményem Budapestről az a pont, amikor a Széna téri, sajátos architektúrájú bevásárlóközpontba tévedve érdeklődni szerettem volna egy bolt fekvéséről. Az információs pult túloldalán helyet foglaló hölgy kérdésemre, hogy x cipőbolt melyik emeleten található azt válaszolta, hogy "először is, hello!", amivel nyilvánvalóan azt akarta közölni, hogy figyemetlenségemnek köszönhetően kimaradt a jól artikulált, hangos köszönő formula a mondókámból. Nem teljesen értettem a vehemenciát, de az információt megkaptam, majd udvariasan megköszönve továbbáltam. Egy évvel később az egyik első kultikus romkocsmában, a Kazinczy utcán hasonló jelenet zajlott le, eltérő végkifejlettel. "Két korsó csapolt Derhert kérek!"- "Hello volt?" - "Bocsánat, azt hiszem, azt elfelejtettem!"- "Akkor ennyi" - mondta, és nem szolgált ki. Értelmezésem szerint valami nagyon bántotta az ifjú hölgyet, de hogy az-e, hogy megint nem köszöntem, talán egyáltalán a nagy zenebonában, nos ebben cseppet sem vagyok bizonyos. A vehemenes reakció viszont nagyon zavart, mert úgy éreztem, hogy nem tudom eltüntetni a becsületemen keletkezett kegyetlen foltot, hiszen megtagadta a további kommunikációt. Hasonló dolog zajlott le aznap este másokkal is az asztaltársaságtól. Évekkel később egy pécsi kollégium folyosólyán mentem végig reggel hétkor, csipás, beszűkült szemekkel, még nem is láttam rendesen, útban voltam a dolgom felé. A szembe jövő overálos társaság egyik tagja rámköszönt. Tévedésnek hittem, ezért folytattam utamat, de a köszönés megismétlődött, majd harmadszor is elhangzott. Megfordultam. Mivel továbbra sem ismertem fel régi barátaimat a technikai személyzet három jól megtermett férfitagjában, kicsit lebiggyesztettem a számat. "Igen, neked szólt, hallod?"- "Hallom. Jó reggelt!" Továbbmentem. "Micsoda szemtelen!" hangoztatták. Többet nem találkoztunk. Lehet, hogy nem ismerem a városi kódokat, vagyis nem tudom őket dekódolni, de amikor vidéki rokonoknál voltam mindig köszöntem az utcán, szembe, egyenesen az emberek arcába. Itt viszont továbbra sem értem, hogy mi ez az ősbűn, ez a szinte javíthatatlan arcátlanság, amit elkövettem, ráadásul sorozatosan, visszaesőként. Egy berlini reptéri jelelet még idevág. Ismerős mesélte, hogy hazaérkezvén a német fővárosba, megkérdezte a buszsofőrt a Tegel-en, hogy mennyi a jegy? Ingerült válasz: "Kettőhúsz, természetesen!" Nem tudod, hogy ez itt így zajlik? Honnan csöppentél ide? Akár ezt is kérdezhette volna. Mi fájhat annyira ezeknek az embereknek, hogy ilyen elemi erővel foylamodnak az moralizálás ily intenzív formáihoz? Micsoda kulturális deficitet próbálnak így orvosolni, vajon tényleg csak azt, hogy neveletlen fráter vagy, de ha itt akarsz élni, akkor meg kell tanulnod, hogy mi a módi. Pedig itt születtem, itt nőttem fel, valamit csak tudok a világról, már ahogy itt zajlik. A saját arcátlanságomat mutatják vajon nekem, vagy csak képet? Szerintem, ez utóbbit. Képmutatás ez, ami elrejti, hogy nem az a zavaró, hogy nem úgy köszöntem ahogy kell, hanem valami más, az a félelmük ömlik ilyen szerteszéjjel, hogy megvetnek, lenéznek, semmibe vesznek. Pedig az az egyszerű leírás, hogy "ZD indoeurópai férfi vasárnap reggel nem köszönt az áruházban" nagyon sokmindent jelenthet. Miért mindig ugyanazzal az értelmezéssel szembesítenek?"
De persze nem azt akarom ezzel kifejezni, hogy mérhetetlenül rosszul érzem magam saját kultúrámban, és azt ostorozni, ostorozni, társadalmamra panaszkodni és panaszolni, megint csak panaszolni tudok. Távol álljon tőlem. Egyszerűen csak az a magatartás uralkodott el rajtam, amit Villon Kis testamentumából Kálnoky László oly kiválóan magyarított:
"Nincsen Boulogne-ban sóshering,
mely, mint a kedvem, oly aszott.
Keserves ügy. De rám tekint
Talán Isten, ha zajt csapok."
