Négyen egy autóban (igaz történet)

           

       December 27-én négyen ültünk az autóban. Ott fordultunk ki a főútra, ahol kilencvennégyig a régi busz, amelynek üléseit a harminc év alatt az ülésekbe ivódott por tartotta össze, a jegenyék között befordult a cementgyár felé. A fehér autó kárpitja ugyannak a sáros gépolajszagnak az emlékét hordozta. Az ancienne régime madelaine-je.

Az a ház ott Grünwald doktoré volt, mondta anyám, nem, várjatok, nem is az, hanem a következő. Igen, pontosan itt. Ő volt az ügyeletes orvos, amikor születtem. De csak azért, mert apám rávette, hogy maradjon aznap is. Vagyis, értitiek, szépen megkérte. Ennek köszönhető, hogy nem írhattak be március 8-ra. Az orvos nem iktathatott olyan napra, amikor hivatalosan nem volt szolgálatban. Maradt a hetedike, én pedig nő létemre a papírjaim szerint nem születhettem a sztrájk napján. Ami jobb is így.

Igen, de sokunkkal eshettek meg ilyenek. Én azért születtem két héttel idő előtt, mert neked dagadt a lábad és olyan vízhajtót kaptál, amitől a magzatvized is elfolyt – mondtam.

De azért – vágott közbe Pé, aki anyám mellett ült, és egyébként Grünwald doktor rokona volt – gondoljátok meg azt, hogy azért jöttem világra március 15-én, mert a nőgyógyász – azidőtájt az egyetlen orvos, akiben szüleim megbíztak, Ferenczy az Úri utcából – 16-án emigrált. Tehát a szülést, császárral, csak előtte volt esélye levezetnie. Mi pedig megragadtuk az ő egyetlen esélyét.

Vilma vezetett, és – mint általában az egész napi futkározás után – teljesen ki volt zsigerelve. Most mégis megtörte cseppet sem kényszerű hallgatását és nagy komolyan kezdett bele:

Az én történetem ennél talán kicsit cifrább is. Hét hónap három hétre születtem május elején. Elég korai, ugye. Szemüveget azért viselek, mert az inkubátorban eltöltött egy hónap alatt folyton egy morzézó lámpát égettek a fejem fölött. A szemorvos azt mondta később: “Szerencse, hogy nem vakult meg!” De ez teljesen mellékes. Már sokmindent jobban látok azóta. Nevetett.

A történet lényege, hogy azért nem engedtek haza, pedig fejlődésem három hét után már normálisan haladt, mert apám főmérnök volt, és a szülész, szintén fő-, csakhogy orvos úgy gondolta, hogy ez egy jó alkalom, és megzsarolta szerencsétlen, folyton fáradt embert. Addig nem engedi haza a lányát, ameddig nem szerez neki ingyen egy billenőskocsi betont. A házhoz, alapozásnak. De ő nem engedett és a beton árának töredékért egy hónap után lefizette a főnővért, aki elment levegőzni, miközben anyám és nagynéném a kerten keresztül kiloptak a kórházból, a Dacia hátsó ülésére raktak, apám pedig hazahajtott velünk.

A megyei kórházba soha többet nem tettük be a lábunkat. De a főnővér sem sokáig. Másnap délben kirúgták.

Thomas Mann Hauser Arnoldról

Gépelt átirat Thomas Mann olvasói leveleléről Alfred Knopfnak, akinek New York-i székhelyű kiadója 1951-ben az Egyesült Államokban is megjelentette (A Routledge-el párhuzamosan) Hauser Arnold - mint később kiderült - bestsellerét, A művészet és az irodalom társadalomtörténetét. Végül pedig a kiadó hirdetésének szövege a könyvről. Különösen érdekes a film korszakáról adott szabatos leírás.
Mindhárom irat Hauser Arnold hagyatékából származik. © Hauser Arnold örökösei

Fordítás

Bizonyára vannak, akik emlékeznek ezekre a sorokra:

“A Herz-féle szalámiban/Sokkal sűrűbb a só/Mint más hasonló terményekben/Hidd el, ó, nyájas olvasó!”

A többszöri fordítás oda-vissza ható ferdítéseit és torzításait parodizálja így Karinthy Frigyes Ady A Tisza-parton című verse alapján. A történet szerint a szöveget, amely eredetileg így hangzik

"Jöttem a Gangesz partjairól,/Hol álmodoztam déli verőn,/A szívem egy nagy harangvirág/S finom remegések: az erőm."

először valaki németre fordítja le. Egy figyelmetlen de lelkes olvasó ezután magyarra fordítja vissza, majd onnan valaki – aki nyilván hasonlóan figyelmetlen – újonnan németre. A végeredményt (a kétszer németre fordított szöveget másodszor is visszafordítják magyarra) pedig ismerjük a fentiekből.

Vegyünk most egy másik példát! Az alábbi szöveget Hauser Arnold nyilatkozta 1973-ban Christian Gneussnak, a Norddeutscher Rundfunk riporterének, németül. A szöveg nyomtatásban 1978-ban jelent meg (in: Im Gespräch mit Georg Lukács. München: Beck). Ennek magyar fordítása szintén 1978-ban látott napvilágot (Találkozásaim Lukács Györggyel. Budapest: Akadémiai). Hauser így fogalmaz:

„Die Ungarn sind, nicht zu Unrecht, sehr stolz auf ihre Eigenart, ihre zur Geltung kommenden und potentiellen Fähigkeiten. Sie sind aber keine Nation, nicht nur im Sinne der Franzosen, sondern nicht einmal in dem der Deutschen. Der slawische Einschlag war ungemein bedeutend, der jüdische war und blieb unermäßlich groß. Die deutschen Einflüsse bildeten schon infolge der österreichisch-ungarischen Gemeinschaft eine Sprach- und Kulturinsel innerhalb des Landes, die sich nur durch Anwendung von Lock- und Gewaltmitteln beschränken und zurückerobern ließ. Alles in einem standen und stehen wir zwischen Ost und West, sind zum Teil asiatisch, zum Teil europäisch, und die Besten von uns trachten danach, im Sinne von Nietzsche, 'gute Europäer' zu sein.“ (28.)

Ha a német szöveget megpróbáljuk az eredetihez a leginkább ragaszkodva lefordítani, a következő eredményre jutunk:

„A magyarok, nem is jogtalanul, nagyon büszkék mivoltukra, érvényesülő és csupán lehetőség szerinti képességeikre. Csakhogy nem alkotnak nemzetet, még pedig sem úgy, ahogy a franciák, de még úgy sem, ahogyan a németek. A szláv hatás szokatlanul jelentős, ahogy a zsidó is mérhetetlenül nagy volt és az is maradt. A német befolyás már csak az osztrák-magyar együttélés eredményeképpen is olyan nyelvi és kulturális értelemben vett szigetet képzett az országon belül, amelyet csak a csábítás vagy az erőszak eszközeivel lehett visszafoglalni. Egy szó mint száz, Kelet és Nyugat között álltunk és állunk, részben ázsiaiak, részben európaiak vagyunk, és legjobbjaink arra törekednek, hogy nietzschei értelemben „jó európaiak“ legyenek.“

A megjelent magyar fordítás viszont ezt mondja:

„A magyarok, nem jogtalanul, büszkék mivoltukra, éber és szunnyadó képességeikre. De csakhamar ráeszmélnek természetük problematikus, önmagában ellentmondó elemeire. A franciákkal vagy akár az angolokkal összehasonlítva, nem képeznek igazi nemzeti egységet. A szláv összetevő kezdettől fogva túl erős volt, és a zsidó szellem attrakciója egyre nőtt és növekszik. A német befolyás, főleg az osztrák-magyar kapcsolat révén, nyelvi és műveltségi elszigeteltséget teremtett az ország határain belül, amelynek kiterjedését időnként és helyenként csak fortéllyal vagy erőszakkal lehetett korlátozni. Kelet és Nyugat között álltunk és állunk, európai és ázsiai hajlamainkkal, bármennyire is igyekszünk csupán ’jó európaiak’ lenni.” 27.

Tegyük most egymás mellé a két magyar szöveget és gondolkodjunk el rajta egy keveset!

A példa közel sem karinthysan kiélezett és parodisztikus, de egészen jellegzetes ferdítéseket tartalmaz. Mindenesetre valamit nyilvánvalóan felmutat: az eredeti német szöveg és magyar fordítás több ponton különbözik egymástól, a magyar adaptáció pedig, habár elsősorban hangsúlyaiban és árnyalataiban más, néha tartalmilag változtat a szövegen. A brit és a német “nemzeti egység” például a fordító értelmezésében csereszabatosak. Mindenesetre a szöveg magyar fordítása – különösen annak utolsó része – más véleményt fogalmaz meg, mint a német eredeti, és így – szubjektív olvasatomban – nem tekinthető autográf szövegnek. És ez legyen vele a legkisebb baj!

#Csontváry a #fotografikus realista

Pár héttel ezelőtt jártam egy előadáson. A Fortepan Archívum egyik alapítója, Tamási Miklós olyan századfordulós, gyári Kodak-albumba gyűjtött fotókat mutatott, amelyek egy baráti társaság balkáni utazását dokumentálták. A dolog érdekessége, hogy volt benne több olyan felvétel, amely 1903-ból származott, és bosznia-hercegovinai turisztikai látványosságokat ábrázolt. Két kép különösen fontos. Az egyik a mosztári öreghíd a másik pedig a jajcei vízesés (A vízesés viszont példánk szempontjából fontosabb lesz).

© Fortepan

© Fortepan

Mindkettő már modern értelemben vett turistalátványosság volt a 19. és 20. század fordulóján, és mindkettőt megfestette Csontváry Kosztka Tivadar. Mindkettőt 1903-ban. Nagyon hasonló perspektívából. Csontváry, ha valaki olvasott róla, vagy látta Huszárik filmjét, az tudja, hogy magányos, zárkózott, szinkretikus alak volt. Esetünkben azonban még csak az sem lényeges, hogy találkozott-e a balkánjáró barátokkal, és hogy azok befolyásolták-e a látásmódját (mondjuk ugyanarra az utcára, hegyre állították-e fel a fotó- vagy a festőállványt, és hogy egymástól lesték-e el ezt?). Tegyük fel csupán azt a kérdést, hogy milyen elveket használt a két eljárás alkalmazója, amikor képet készített az adott témáról?

A Csontváry-szakirodalomban egyébként már ismert egy egészen jól dokumentált sejtés a piktorialista fotográfia és Csontváry kapcsolatáról. Egy 1903-as levelében, melyet Csontváry Haranghy Györgynek írt, arról számolt be, hogy a pesti Uránia színházban tudomást szerzett a fotóiról, és ez arra késztette, hogy megfesse a kilenclyukú hidat. A cikk szerzője igen szépen mutatja meg, hogy 1902-ben valóban volt kép-, illetve mozgókép-vetítés az Urániában a Hortobágyról, de egy hónappal később valami egyéb is történt: A Keleti Svájc címmel Bosznia-Hercegovináról vetítettek felvételeket ugyanott (többek között a két említett turistalátványosságról, amelyet éppen itt mutattak be turistalátványosságként). Spekuláció nélkül mondhatjuk, hogy ez az 1902-es képes bemutató kiváló alkalom lehetett arra, hogy ha mind Csontváry és mind a most a Fortepanon megjelent amatőr társaság látta őket, akkor  egymástól teljesen függetlenül sarkallja őket utazásra. Azt sem nehéz kikövetkeztetni, hogy  a beállítások feltehetően nem a világnézeti egyezéseknek köszönhetően lettek hasonlóak, hanem mert ez volt a sztenderd turisztikai anyagban látott perspektíva, amelyet utána az alkotók (amatőr fotográfusok és elhivatott szinkretikus festők) egészen egyszerűen lemásoltak (és ebben Csontváry sem járt el nagyon formabontóan).

A cikk szerzője, Galavics Géza szerint:

"Ekkor készültek Hollenzer Lászlónak az OmvH Fotótárában ma is őrzött fényképei, köztük a mosztári hidat ábrázoló képek, amelyek – mint Marosi Ernőtől tudom – Csontváry festményéhez hasonló kompozíciós beállításuk okán Németh Lajost még élete utolsó éveiben is foglalkoztatták." (lásd itt)

Németh Lajos 1976 adta ki Gerlóczy Gedeonnak (a festő hagyatékának megmentőjéről van szó) Csontváry életművével kapcsolatos szövegválogatását [Csontváry-emlékkönyv. Bp.: Corvina]. A kötet bevezetőjében Németh egy számunkra fontos megállapítást tesz. A megállapítás csak amolyan passé. Csontváry életművének átfogóbb bemutatásában kétségtelenül egy - még ha nem is jelentéktelen - epizód. Mi történik azonban akkor, ha nem abból indulunk ki, hogy egyből Csontváry életművének szintetikus képét alkossuk meg, hanem abból, hogy egy konkrét műalkotás működését értsük meg csupán, mely esetleg az életmű egy, tegyük fel, stílusbeli jellemzőjéről is pontosabb leírást adhat (persze ha azt majd más képeken is fel tudjuk mutatni). Lássuk az idézetet!

"Érdekes feszültséget okoz Csontváry művészetében az is, hogy témái megválasztásában általában követte a XIX. század konvencionális témakörét, sőt képkivágása is gyakran konvencionális, még a Baalbek megkomponálásakor is felhasználta az útikönyvekben szereplő ábrázolási szkémát. A feldolgozás eredetisége, azaz a szubjektív tényező ereje azonban opponált a konvencionális képkivágással, a nagy motívumok turisztikai panorámaszemléletével."

Nos, ez az, amivel nem teljesen tudok egyetérteni. A konkrét példa a vízesésről szóló kép. Természetes, hogy a használt technika, a teljesen egyéni színválasztás, és Csontváry sajátos naiv-szürrealisztikus látásmódja egyénítik ezt a jajcei képet. És ez egy nehezen cáfolható dolog. Amit viszont én mondanék, az inkább a következő: a fotografikus eljárásoktól nem teljesen független az, amit a Csontváry-képen láthatunk. Annak ellenére, hogy Csontváry maga sem nyilatkozott úgy, hogy a fotográfiából a technikai adottságok révén merítkezne. Sőt: "Ön [...] felvételeket bámulatra méltó módon készít. Én ezt nem az apparátusnak tulajdonítom." [Levél Harangynak, 1903. június 4-én Jajcéból]

Az apparátus azonban igencsak fontos. Az egyik lehetőség az előhívás során előállított festői, foltszerű, elmosódott hatásoké lenne, amelyet Galavics fent idézett tanulmánya is kiemel. Van azonban egy másik lehetőség, és ezt érdemes megfontolnunk.

Aki vízesést fotóz, az tudja, hogy azt a (kinek, kinek nem) kellemes, elmosódott víztónust úgy lehet elérni, hogy hosszan exponáljuk a képet. Másfél-két másodperc, állványról kiváló statikus tájat és plasztikus vizet varázsol elénk. A világhálón érdemes szétnézni ezügyben. De álljon itt egy triviális példa:

Az 1903-as technikai feltételek (nagy fényáteresztésű, torzításmentes objektívek) már adottak voltak a gyors expozícióhoz, azonban a fényérzékeny anyagok eléggé instabilak, változó minőségűek voltak. Ezért volt érdemes állványról, hosszan exponálni. Habár ennek eredetileg egy részletgazdag fénykép elkészítese volt a célja, a víz közben minden festői hatás elérésétől függetlenül mozgásban volt. Így a technikai feltételeknek köszönhetően állt elő egy teljesen festői kép, ami, és itt tegyük hozzá nem természethű. Nem azt mutatja ugyanis, amit az emberi megismerőképességek egy adott pillanatban pontosan felfognak a tájból, hanem egy olyan idői dimenziót is adnak neki, ami szabad szemmel nem látható. Egy képen van ott az éles épületek sora és az elkenődött vízfoltok. Mindez pedig a fény váratlan hatásainak köszönhetően. Ebben az értelemben a fotografikus realizmus egyáltalán nem természethű, hanem inkább bizonyos mértékben természetelennes. Pont úgy mint Csontváry festményén. Ugyanúgy nem látunk elmosódott, mozgásban levő vizet a tűéles házak kontransztjában, ahogyan nem látunk levegőben kimerevített lovakat, agarakat és ballerinákat.
De ez, legalábbis ebben az esetben az apparátus műve, amely független az előhívás során kifejezett festői, művészi szándéktól. Ha Csontváry olyan promóciós anyagot látott Jajcéról az Urániában, amelyen hosszú expozíciós (vagyis: zár-) idővel dolgozott az alkotó, akkor egy a fotográfia technika adottságaiból kifolyólag létrejött festői képet láthatott. Ez pedig valamilyen módon akár túláradó festői ambícióval is harmonizálhatott.

Csontváry Kosztka Tivadar: A jajcei vízesés. [Pécs, Csontváry Múzeum]