Vihar a sarokban

Szilasi László: Szentek hárfája. Magvető, Bp., 2010.

Őszintén szólva nem vagyok alföldpárti. Nem is volt sok közöm hozzá azt leszámítva, hogy eddigi életem nagyrészét lapos helyeken éltem le. Persze ezt a dolgot (az alföldi születést) ugyanúgy nem lehet elfelejteni, mint ahogy azt sem, hogy az ember gondolkodjon a szülő földrajzi környezet mentalitásbeli (vagy saját mentalitására tett) hatásain.

Sokszor gondolkozik az ember például azon, hogy az alföld azért általában piszok gazdag. Az alföldön mindig van pénz. Az alföld mindig hamarabb talpra áll, még ha többször is pusztul el. Az alföld gyorsan regenerálódik és gyorsan képes menedzselni egy kulturális átrendeződést. Az alföldön zsíros a föld és ezért nehéz jó bort találni, de mindig van elegendő szarvasmarha és búza ahhoz, hogy minden mást be lehessen szerezni. Az alföldi ember amúgy is inkább kereskedik és befektet, mivel húsz év kollektív termelő munkával elképesztő spekultatív tőkét lehet itt, ezen a tájékon felhalmozni. Az alföldi az, aki a leghamarabb kezd el csencselni és az alföldinek mindig van lehetősége arra, hogy a szorgalom hiányában is haladjon. Az alföldi nem kell arra gondoljon, hogy éhen marad (mert ha nem kap, majd szerez), ezért telmészetes módon nem fog odáig satnyulni, hogy éhkoppjának nemes perceiben kontemplálódni kezdjen. Az alföldön gyorsan lehet fejlődni, ezért nem éri meg pepecselni. Főleg a kis, amolyan "mezei" mezővárosokban. A kis mezőváros soha nem fog komoly kontemplatív teljesítményre sarkallni, mert addig kell haladni, ameddig az újabb nyíltszíni támadás nem készül ellened és a vidéked ellen. Addig meg nincs értelme kontemplálni. Ha meg a támadás elmarad, hét akkor pláne nem - élvezni kell, ezeket a nem túl nehezen jövő lehetőségeket, egészen addig, ameddig a város lakossága meg nem halad egy bizonyos lélekszámot. Azután már úgysem lehet kontrollálni a kontempláció és a bohóckodás mértékét. De ameddig nem haladja meg, addig minden ugyanúgy marad.

Szóval az alföld azért tud minden más terülthez hasonlóan meghatározó lenni, mert itt minden olyan gyorsan változik és olyan gyorsan talpraáll, de általában és az esetek nagy többségében sem a fennségest sem a érdek nélküli szépet nem ismeri és ezen nem is gondolkodik. Főleg a nagy pannon alföldön és annak egyik leggazdagabb és legtöbbször végigpusztult régiójában a Tisza és a Körösök vidékének közén.  Kevesen jutottak el itt a Kárpát-gyalázásig és csak nagyon kevesen akartak innen feltétlenül elmozdulni. Főleg ha nem csak fellábbal, hanem menthetetlenül ide születtek. Tudják: széles utcák -- egyenes gondolkodás. Nehéz itt letérni balra is meg jobbra is. Meg ide mindenhonnan befúj a szél és mindenféle ember seperc alatt idetelepül. Az ember pedig nehezen jut el odáig hogy világának végcélját és kultúráját, ne csak annak bővülését jártassa fejében fel és alá.

Hiszen tudjuk, hogy egy közönséges mezővárosban senki sem fog gyilkolni az inspirációért és senki sem gyilkolna azért, hogy egy műalkotásban tulajdonsoként részesüljön. Főleg nem rafináltan, ügyesen és brutálisan, nem a kisközösség szeme láttára és nem az érdektelen káoszért.

Mégis miért történhet ez meg 1924-ben egy Nagyszalontától mindössze ötven kilométerre levő magyaralföldi urbánus tucattömörülésen? Mi a feltétele annak, hogy valami ilyesmi történjék? Egy levitézlett birodalom késő maradéka kell ehhez. Alföld és emberek egy olyan csapata, amelyik habár egy város közepén, de még mindig folytonosan törekszik egy pontos és kimerítő toronygombiratra.

Többek között erről érdemes kiérlelt, hosszú elbeszélő prózát írni. Főleg 2010-ben. Éppen ideje volt. Azt hiszem, gyerekkorom óta vágytam valami ilyesmire. Csak nem mondtam.