Fordítás

Bizonyára vannak, akik emlékeznek ezekre a sorokra:

“A Herz-féle szalámiban/Sokkal sűrűbb a só/Mint más hasonló terményekben/Hidd el, ó, nyájas olvasó!”

A többszöri fordítás oda-vissza ható ferdítéseit és torzításait parodizálja így Karinthy Frigyes Ady A Tisza-parton című verse alapján. A történet szerint a szöveget, amely eredetileg így hangzik

"Jöttem a Gangesz partjairól,/Hol álmodoztam déli verőn,/A szívem egy nagy harangvirág/S finom remegések: az erőm."

először valaki németre fordítja le. Egy figyelmetlen de lelkes olvasó ezután magyarra fordítja vissza, majd onnan valaki – aki nyilván hasonlóan figyelmetlen – újonnan németre. A végeredményt (a kétszer németre fordított szöveget másodszor is visszafordítják magyarra) pedig ismerjük a fentiekből.

Vegyünk most egy másik példát! Az alábbi szöveget Hauser Arnold nyilatkozta 1973-ban Christian Gneussnak, a Norddeutscher Rundfunk riporterének, németül. A szöveg nyomtatásban 1978-ban jelent meg (in: Im Gespräch mit Georg Lukács. München: Beck). Ennek magyar fordítása szintén 1978-ban látott napvilágot (Találkozásaim Lukács Györggyel. Budapest: Akadémiai). Hauser így fogalmaz:

„Die Ungarn sind, nicht zu Unrecht, sehr stolz auf ihre Eigenart, ihre zur Geltung kommenden und potentiellen Fähigkeiten. Sie sind aber keine Nation, nicht nur im Sinne der Franzosen, sondern nicht einmal in dem der Deutschen. Der slawische Einschlag war ungemein bedeutend, der jüdische war und blieb unermäßlich groß. Die deutschen Einflüsse bildeten schon infolge der österreichisch-ungarischen Gemeinschaft eine Sprach- und Kulturinsel innerhalb des Landes, die sich nur durch Anwendung von Lock- und Gewaltmitteln beschränken und zurückerobern ließ. Alles in einem standen und stehen wir zwischen Ost und West, sind zum Teil asiatisch, zum Teil europäisch, und die Besten von uns trachten danach, im Sinne von Nietzsche, 'gute Europäer' zu sein.“ (28.)

Ha a német szöveget megpróbáljuk az eredetihez a leginkább ragaszkodva lefordítani, a következő eredményre jutunk:

„A magyarok, nem is jogtalanul, nagyon büszkék mivoltukra, érvényesülő és csupán lehetőség szerinti képességeikre. Csakhogy nem alkotnak nemzetet, még pedig sem úgy, ahogy a franciák, de még úgy sem, ahogyan a németek. A szláv hatás szokatlanul jelentős, ahogy a zsidó is mérhetetlenül nagy volt és az is maradt. A német befolyás már csak az osztrák-magyar együttélés eredményeképpen is olyan nyelvi és kulturális értelemben vett szigetet képzett az országon belül, amelyet csak a csábítás vagy az erőszak eszközeivel lehett visszafoglalni. Egy szó mint száz, Kelet és Nyugat között álltunk és állunk, részben ázsiaiak, részben európaiak vagyunk, és legjobbjaink arra törekednek, hogy nietzschei értelemben „jó európaiak“ legyenek.“

A megjelent magyar fordítás viszont ezt mondja:

„A magyarok, nem jogtalanul, büszkék mivoltukra, éber és szunnyadó képességeikre. De csakhamar ráeszmélnek természetük problematikus, önmagában ellentmondó elemeire. A franciákkal vagy akár az angolokkal összehasonlítva, nem képeznek igazi nemzeti egységet. A szláv összetevő kezdettől fogva túl erős volt, és a zsidó szellem attrakciója egyre nőtt és növekszik. A német befolyás, főleg az osztrák-magyar kapcsolat révén, nyelvi és műveltségi elszigeteltséget teremtett az ország határain belül, amelynek kiterjedését időnként és helyenként csak fortéllyal vagy erőszakkal lehetett korlátozni. Kelet és Nyugat között álltunk és állunk, európai és ázsiai hajlamainkkal, bármennyire is igyekszünk csupán ’jó európaiak’ lenni.” 27.

Tegyük most egymás mellé a két magyar szöveget és gondolkodjunk el rajta egy keveset!

A példa közel sem karinthysan kiélezett és parodisztikus, de egészen jellegzetes ferdítéseket tartalmaz. Mindenesetre valamit nyilvánvalóan felmutat: az eredeti német szöveg és magyar fordítás több ponton különbözik egymástól, a magyar adaptáció pedig, habár elsősorban hangsúlyaiban és árnyalataiban más, néha tartalmilag változtat a szövegen. A brit és a német “nemzeti egység” például a fordító értelmezésében csereszabatosak. Mindenesetre a szöveg magyar fordítása – különösen annak utolsó része – más véleményt fogalmaz meg, mint a német eredeti, és így – szubjektív olvasatomban – nem tekinthető autográf szövegnek. És ez legyen vele a legkisebb baj!