Rousseau számomra igencsak őszinte gesztusaként éltem meg, amikor azt írta, hogy bár nem akarta, de a körülmények, a számára befogadhatatlan hangulatok, filozófiai mondanivalója, és gondolatai rendezett kifejezésének folyamatos félrecsúszásai miatt mindegyre és újra "beleesett az irodalomba", noha már azt hitte "mindörökre megszabadult tőle". Ezért mondom én is, hogy tessék kérem érteni az allegóriát!
Történik márpedig velem az, hogy nem szeretek moziba járni, pedig akinek kell, az látja az én lelkemet, és igazán nem vagyok ellenére. Otthon ülök és nézek pedig olyasmiket, amiket ott látnék. Gondolkodtam is sokat, hogy mi lehet ennek az oka. Mi ez a korlátoltság? És jött a megvilágosodás, váratlanul és akaratlanul, úgy, ahogyan annak jönnie kell.
Már gyerekkoromban észrevettem, hogy nem is annyira olvasni, vagy az olvasott szövegek örömét szeretem szenvedélyesen, hanem azt, ahogyan a szövegeket felolvassák, az intonációt, a finom hangsúlyokat, az árnyalatokat, a színes szürkéket. Ezt úgy kell elképzelni, hogy állok valakivel a konyhában és felolvas nekem, vagy felolvasok én valakinek miközben ülünk a nappaliban. És minden azzal kezdődik, hogy elhangzik a cím. Imádom a címeket, és egy rossz címet a jó tartalom gyönyörűen ellensúlyoz, de a rosszul előadott címet még a Gondviselés Javítóintézetben sem korrigálják ki.
És rájöttem, nekem címfóbiám van!
Például én abból tanultam meg, hogy a magyar egy igéző nyelv (tulajdonképpeni értelemben, szóval előszerettel használ igei és nem névszós szerkezeteket -- mondhattam volna azt is, hogy "igés nyelv", de azt már valaki más mondta előttem), hogy a kisgyerekkorom egyetlen megnézett, és becsülettel végig is didergett horrofilmjének magyar címét A bárányok hallgatnakra fordította az kiváló sprachgefühllel felszerelt stáb.
Namármost, ott állok a plakát előtt és elborzadok. Azt írja, hogy A segítség és nem értem, pedig annak idején amerikai kommerszekre aludtam el. Szóval, ott állok és nem értem, egy szagos mukkot sem. Nem jön az inger, a döntő. Minden olyan üres, hogy kimondhatatlan. Lehet, én örgedtem meg. Generációs különbség. Ezek az új dolgok már nem nekem valók. Anakronsztikus vagyok, viseljem a következményeit. És akkor egy kortárs filozopter metszően gúnyos esszéjében olvasom, hogy hát ennek a filmnek a címe: The Help, vagyis: a személyzet. És visszatérnek a bizsergető érzések. Vagy egyáltalán, érzek valamit, hogy nem az üresség miatt nem akarom látni.
Vagy ott volt az új széria második jamesbondja, amit majdnem azért nem néztem meg, meg kétségtelen előítélettel azt mertem gondolni, hogy aki olyan címet ad a filmjének (és ebben a stúdió, a szereplők, a készítők és a forgalmazók is támogatják), hogy A kvantum csendje, az teljes, sőt komplett idióta (és ebben a stúdió, a szereplők, a készítők és a forgalmazók is megbélyegződnek). És hát ezután kell megtudnom, hogy a film eredeti címe, A quantum of solace magyarítva valami olyasmit mond, hogy "Egy szemernyi megnyugvás".
Valami baj van, de nem tudom mi, valami, amit elmondani nem szükséglet, ne nélküle mindig és sokkal nehezebb lesz. De elmondani mégsem tudom. Igaza volt Rousseaunak. És megyek, megnézem a Hobbitot. Pedig valami visszatart. Csak egy kicsi, egy szemernyi megnyugvást akarok.
