Döbbenet, döbbenet, hát má' megint csak a döbbenet

Egy akkora közéleti córeszből, mint amit a híres Budapesti Román Nagykövetség vs. Budapesti Nemzeti Színház huzavona robbantott ki, mi sem maradhatunk ki.

Szóval, először is, tisztázzuk, hogy egyetértek azokkal, akik azt mondják ez egy tíz évvel ezelőtti probléma és egy tíz évvel ezelőtti konfliktus. Mert valóban az. Arról viszont, hogy hogyan lehet ezt megoldani, másféle véleményem van.

Viszont magam is értetlenül állok azok előtt, akik értetlenségüket fejezik ki, hogy mindez hogyan történhetett meg.

Tudjuk ugye, hogy nem szép dolog a mai európai egységben egymás nemzeti ünnepein megsértődni, és ha tehetjük, mindig élen kell járni az országok közötti kommunikációban. Azt is tudjuk viszont, hogy bizonyos nemzeti ünnepek olyan évfordulókat jelentenek, amelyek közösségek másként, sőt különbözően élnek meg és ezért minden körülmények között van némi politikai élük. Ezért kell és ezért szükséges elejét venni a hasonló konfliktusoknak, többet között a reakciók és ellenreakciók megválogatásával.

Vegyük a jelenlegi példát. December elseje Románia legfontosabb nemzeti ünnepe, állami szabadnap, amikor csak a politika és a diplomácia dolgozik. Ettől függetlenül nem egy békeszerződés, nem egy senki által emlékezetében nem őrzött középkori esemény évfordulója, hanem egy bizonyos országrész (Erdély, Partium) 92 éve meghirdetett a királyi Romániához való csatlakozásának igényét kimondó népgyűlés napja. Nem beszél sem Moldváról, sem egyéb olyan területekről, amelyek az első világháború utáni határviták részét képezték, hanem éppen a szóban forgó, a mai magyar határtól a Kárpátokig terjedő területnek a magyar impériumtól való elszakadási vágyáról, illetve annak Gyulafehérváron megesett kimondásáról. Egyenlőre szimbolikus tett volt anno, tehát még nem egyértelműen jogerős, de ebben a minőségében kétségtelenül első. Így szokott ez lenni. Október 23 sem volt sokáig jogerős cselekedetek napja Magyarországon, mégis ünnep.

Aki itt szeretné (és biztos van, aki szeretné) valami burkolt nackóság jeleit látni, annak szólok, hogy történelmi tényekkel nem mindig  jó dolog vitatkozni, főleg ha szárazak és nem társul hozzájuk elszállt értelmezés (mindenkit megkérek, hogy kíméljen meg a "bármilyen történelmi állítás értelmezést foglal magába, hiszen nincsenek diszkrét történelmi tények" szlogentől – ha ezt mind osztanánk, valószínűleg már rég feloldódtunk volna  a teljes egyetértés határtalan társadalomtudományos unalmában és gondolkodásunkat már csak a napfényből áramló vitaminok tartanák életben – és ezt senki sem akarja). Lehet mindenkét oldalnak nagy fájdalom ezeket hallani, de ilyen kegyetlen világban élünk.

Az, hogy 1918. december 1. Erdély és a Partium státuszváltása kimondásának napjából (1) lett  kortárs román nemzeti ünnepé hasonló egyszerű történelmi tény, mint pl. (nem fogom őket linkekkel megtámogatni):

(2) Posadánál az első magyarországi Anjou-házból származó uralkodó majdnem maga is odaveszett seregével együtt

(3) Churchill egy a brit külügyminisztériumnak intézett jelentésében nehezményezte Drezda bombázását

(4) Vlad "Ţepeş" havasalföldi vajda egy ideig I. Mátyás magyar király fogságában volt

(5) Németország az első világháborút lezáró békeszerződésben elvesztette gyarmatait

(6) Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország Egyesült Királysága a Falkland-Szigetekre történt katonai behatolás miatt 1982-ben hadüzenet nélkül vívott háborút az Argentin Köztársaság hadseregével.

Ellentétben az eddigiekkel viszont (1) része egy kelet-európai állam alkotmányának, így azt nem egyszerűen egy történelmi eseményt rögzítő, hanem egy bizonyos állam aktuális berendezkedése számára pozitív politikai tartalommal is rendelkező állításnak kell tekinteni. Ez az új tartalom pedig az értelmezés szabad terepe. Egyesek semlegesek vele szemben, mások meg az is lehet pozitívan vagy negatívan értékelik – és ehhez ugye mindenkinek joga van. Önmagában ettől a másfajta tartalomtól igen nehéz eltekinteni, elsősorban azért mert ha csak úgy pusztán a formáját vennénk figyelembe, az állítás felettébb üres lenne: “x területen kinyilvánították, hogy mostantól x terület z-vel egyesüljön”, ami pedig nagyon nem ok arra, hogy nemzeti ünnep legyen, hiszen egy formális badarságot közöl csupán. Így ünnepelni is értelmetlen, sőt állítom: még a hülye se ünnepelné, nemhogy az okos.

Mivel azonban a legtöbb elemző szerint történetünk magyar főhőse vadítóan okos gyerek, mindennel számolt és  - hogy egy a témáról fogant íráshoz kapcsolódójak - egy kölcsönös átértelmezési akciót kezdeményezett, amivel magyarok és románok közösen leküzdhetik régi, 90 éves sérelmeiket. Nem elég, hogy szerette volna vendégül látni a NATO- és EU-szövetséges Románia külképviseletét Budapesten, de és kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim: még előadást is szervezett nekik az ún. "észak-erdélyi terület" második bécsi döntéssel Mo-hoz való visszacsatolásának lélektani kontrasztjairól és emberi meghasonlásairól.

Ez igen. Végre egy igazi, széles látókörü elme, aki úgy szeretne dögólos-adaneaueresdit játszani, hogy nem szól a Magyar politikumnak, hanem megvárja amíg a Román Nagykövetség kiküldi a meghívókat  egy minden évben rendszeresen megtartott diplomáciai fogadásra. Tudják miért tette mindezt? Mert majd a nézőközönség, elvegyülve a másik kapcsolódó rendezvény asztaltársaságaival  együtt, spontán módon teszi meg az első lépéseket egy szent egyetértés érdekében.

Nos, mivel nem volt tervben a nagy kerekasztal kulturális téren, amelyre azért illett volna meghívni a román értelmiség néhány Pesten ritkán látott képviselőjét, hogy a párhuzamos eseményeket vita keretében egyesítsék, továbba a másik oldalnak sem szóltak, hogy itt az ideje békülni és egymáshoz közeledni, nos így az történt, hogy maradtunk egy történelmi ténnyel, amelynek van politikai tartalma is és amely így lehet, hogy egyeseknek pozitívan, másoknak meg negatívan csapódik le.

Ez pedig önmagában elég rozoga kis tákolmány. Nem is csoda, megroggyant.

És mi let az eredmény?

Először korlátlanul hagyták, hogy magától lassan épülgessen majd, mikor már egyesek látszólag szilárdan álltak rajta, figyelmeztetés nélkül, hirtelen visszabontották.

Az első mérhetetlen ostobaság volt, a második meg csak sima bunkóság.

Döntsék el maguk, melyik volt rosszabb!

Rajna, a kölni víz III.: Wallraf, az archívum és az achátvégű metélőszike

Mi köti össze Mózes Első könyvét, Freud Mózesét, Spinoza Teológiai-politikai tanulmányát Luther Házi postillájával, Pál második Római levelével és persze Jacques Derrida egyik időskori írásával?

Gondolom senki nem sejti, hogy a körülmetélés évezredes intézményének történetét gazdagítja mindegyik jeles szerző mindegyik jeles munkája és persze kivétel nélkül.

Azért ezen kénytelenek vagyis cseppet finomítani, de lássuk csak mire is volt jó, ennyire messzire menni. Kezdjük rögtön messziről.

az 1700 körüli kölni rituális szike

Nem kell többször elmondani (én se fogom többet), hogy egy súlyos történelemlecke során a szövetséges légierő felettébb kímélte a Ford Coorporation 1930-ban a környéken meginduló nagy üzleti vállalkozását, de kegyetlenül elbánt Köln város központjával. Erre az alapra nem csak egy teljesen új várost voltak kénytelen építeni a helyiek, hanem a régészek is soha nem látott mozgástérhez jutottak. Ez és persze a méltán jó hírnevükhöz párosuló szerencsés szakmai széljárás pedig néha igencsak nagy lendületet is ad nekik. 2008-ban ugyanis egy már elméletileg 2002-ben lezárt térépítkezést kezdtek el megint megpiszkálni a régi városháza újjáépített teste előtt. Megtalálták ugyanis a régi zsidónegyed egyik imaházának alapjait és a már nagyrészben feltárt minkve mellett, valamint egyúttal egy soha ki nem bontott leletet, a tér ma szabad részén álló egykori középkori házak alapjait. Aszongyák, hogy ez nagyon értékes, mert: római házak alapjaira épül! Húha. Hát lehet, hogy ez Vlagyivosztokban (ok: Lembergben/Lvivben) szürreálisan fontos lelet lenne, de valahogy Kölnben, CCAA Kölnben nem érzem annyira a jelentőségét. Ekkora pénzből húztak volna fel újból valami a városképből nagyon hiányzó régi homlokzatokat. Főleg hogy a tervek szerint a lelőhelyet egy szépséges betonkockával fogják lezárni (és a tervet egy maketten a városháza pincéjében meg is nézhetjük jobb napokon).

No ennek köszönhető, hogy a tér másik felén levő Wallraf kanonok és Richartz üzletember közös fundációjának új helyszínt adó múzeum ablakából (tegyük hozzá: Deutschland egyik leggazdagabb, de mindenképpen egyik legértékesebb képzőművészeti gyűjteményének ablakából) pont egy nagy bazi ásatásba lehet belekukkantani.

Ez arra bírta a jóembereket, hogy a kiállításokban reflektáljanak a kialakult helyzetre.

A rézmetszetes-grafikai fiókokból elővarázsolták azokat a darabokat, amelyek a körülmetélés eljárását ábrázolják: van köztük orvosi, rituális vagy éppen gúnyolódó kép is. És körébe szervezték ezeknek a jóembereknek (első mondat fent) a szövegeit. A projekt ezen a ponton nagyon kapcsolódik a kiásott dolgokhoz, és azoknak az adott körülmények között fenntartható értelmességéhez (egy igazi építkezés nélkül elkezdett ásatás ugye mindig potenciális zavaró tényező).  Mivel írd és mond kihantolták a kölni részben izraelita régmúlt egy valamennyire látványos darabját, el lehet meditálni ennek az 1450-ben egyszer már Cöllnből kiűzött közösségnek a szokásain és főleg azon, amit az idézett szerzők közül főleg Freud tárgyal: "Az új üldöztetések nyomán felmerül a kérdés, hogy hogyan is jött létre a zsidó és vonta magára ezt a hallhatatlan gyűlöletet." ('34-es levél Arnold Zweignak). És főleg a kiállítás tablóin hosszan idézett Mózes nem kevésben szól erről a témáról, persze nem csak a körülmetélés hagyományának római-keresztény-európai megvetettsége témájában.

A másik kapcsolódási pont (az elsőről eddig volt szó) pedig Derridáé, aki spekulatív eszmefuttatását abba az irányba tereli, hogy a test intim pontjainak megcsonkítása maga után vonhatja azt a képzetet, hogy a biológiai anyagot és ezzel összeköttetésben saját testünket is archiválják, valamilyen módon kezelésbe, nyilvántartásba veszik. Ez pedig nem más mint az emberiség egyik természetes, de már a saját test szférájába is betörő, de nem mindig pozitív törekvése archiválható információk létrehozására.

Úgy tűnik ez vagy nagyon passzolt a szervező kurátor elképzeléséhez, vagy pedig innen pattant ki még annak idején az ötlet, hiszen ez a kis térben a második emeleten szervezett időszaki, de belső anyagos tárlat egy olyan sorozat része (link itt megnézhető), amely azt a kérdést boncolgatja, hogy hogyan szembesülhetünk egy fizikailag raktározott, régi, szóval archivált információval a multimediális vizuális ingerek korában.

Valószínűleg nem vetek kurtán furcsán véget a dolognak, ha azt mondom, hogy pontosan így, és nem is fantáziátlanul. Persze ne felejtsük el, hogy a klasszikus formában tárolt, archivált anyag értelméről folytatott beszéd Kölnben igen csak fokozódott a városi levéltár tavaly márciusi metróalagútba szakadása óta.